Elsütött Remény

29

Martina Morelli
01.30

Megint elaludtam. Ezen kattog az agyam amint felébredek. A plafont bámulom, és igazából jelentéktelen dolgokon gondolkozok. Azon is, hogy miért van ennyire hideg a szobában. Nagyon fázom. Annak ellenére, hogy magzatpózban vagyok összekucorodva a nagy takaróm alatt. Egyszerre van melegem, és fázok is. Tovább folytatom a fehér mennyezet elemzését eredménytelenül. Majd lépéseket hallok a folyosóról. Raffaele jön be a szobába, és látszólag őt is megcsapja a hideg.

-Miért van nyitva az ablak, Martina?-kérdez, majd be is csukja azokat hogy véget vessen a hidegnek. Ettől nem lesz melegebb, de legalább nem tud tovább hűlni a szoba. Ha vissza gondolok és megerőltetem magam, akkor úgy emlékszem, hogy én nyitottam ki.

-Nagyon állott volt a levegő. És kinyitottam néhány percre. Csak közben elaludtam.-vallom be, és feljebb ülök az ágyon, a lábaimat kinyújtom, és a kezemet a takaróra teszem.

-Így csak magadnak ártasz. Fogadni merek, hogy estére be fogsz lázasodni. Ez nagyon nem kellett volna, ugye tudod?-jön közelebb, és a lábam mellé ül, az ágy szélére.

-De elaludtam! És itt sem voltál hogy szólj!

-Mindegy, ettől még a helyzet nem fog változni. Most még jobban rontottál a helyzeten. Fáj valamid? Fejed?

-Nem.-válaszolok röviden.-Egy teát azért hozhatsz.

-Meglátom mit tehetek.-mosolyog rám.-Milyen ízűt szeretnél?

-Amilyen van. De ha van menta vagy ilyesmi, annak örülnék. És lehetőleg méreg nélkül.-mosolygok vissza, és nagyon remélem hogy értékeli a humorom. De nagyon rosszul hiszem, ugyanis olyan csúnyán néz rám, mint még ezelőtt soha senki.

A szobába felhallatszik a vízforraló bugyogása, és az hogy valamit a földhöz vág a férjem. Egy koppanást is hallok, de mást nem. Elgondolkozok hogy vajon miért sérthettem meg ennyire, hiszen ő mondta el. De részeg volt. Hát persze hogy nem emlékszik. De ez sem változtat a helyzeten. Én tudom, és mostmár ő is tudja hogy tudom. Legalábbis úgy tudja, hogy józan. Pár perc múlva egy tálcával a kezében jön fel. A tálcán van egy gőzölgő pohár valamilyen ízű teával, mellette egy kis edényben cukor, amellett szintén egy kis edényben pedig méz. A tálca másik oldalán egy félbevágott citrom van. És egy kis teáskanál. A tálcát a kinyújtott lábaimra rakja, és csak ekkor veszem észre a kötést a jobb kézfején. Valószínű ökölbe szorított kézzel ütött bele valamibe. Ami nagy valószínűséggel betört. A kötés alatt a géz már teljesen vér áztatta. Meg sem várta hogy elálljon a vérzés, csak gyorsan rákötötte. De vajon honnan szerezte ezeket a dolgokat?

-Parancsolj.-mosolyog rám újra, de már nem úgy mint mielőtt elhagyta a szobát. Sokkal mérgesebb. Bosszúsabb.

-A kezed...-merek finoman utalni arra, hogy ez így nincsen rendjén.

-Mi az?! Nem láttál még vérző embert?! De ha nagyon érdekel miattad van.-mondja egyszerűen, és semmibe vevően ejti ki az utolsó mondatot. Különösen a miattad szót.

-Nem értem mi a bajod. Mond el!

-Honnan tudod?! Honnan tudsz az előző feleségemről?!-kérdezi, de sokkal erélyesebb hangon teszi. Már-már kiabál velem. Mérgében már az erek is kezdenek ki-ki emelkedni a nyakán.

-De hisz te mondtad...-meredek magam elé, és így próbálom magam védeni.

-Nézz a szemembe ha velem beszélsz! Állj fel Martina.-utasít ellentmondást nem tűrő hangon. Teszem amit kér. Felállok vele szembe, és a szemébe nézek. Rettentően kellemetlen. Dühösen néz rám, attól tartok, hogy képes lenne a teát rám borítani amit hozott.-Megkérdezem még egyszer. Honnan tudsz az előző feleségemről?-kezd el újra faggatni. Sokkal nyugodtabb a hangja. De csak a hangja, mert még mindig nagyon ingerülten néz rám. Már majdnem hogy szikrázik a szeme. A szívem még gyorsabban kezd el verni. Tudom hogy nem fogja el hinni hogy ő mondta. Hiszen be volt rúgva. De attól még ki kell állnom az igazamért.

-Te mondtad.-mondom neki elcsuklott hangon, halkan. Le sem tagadhatnám hogy megijedtem. Ő pedig le sem tagadhatná hogy nagyon pipa rám. Viszont néhány másodperccel később olyat tesz, ami még talán őt is meglepi. Nagy erővel pofon vág. További másodpercek múlva iszonyúan csípni kezdi a bőröm a pofon. Oda kapom a hideg kezem, és így tudom csillapítani az égető érzést. Belenézek a szemébe, de még mindig mérges. És úgy látszik egy kicsit sem zavarja az előbbi mozdulata.

-Honnan tudsz az előző feleségemről?! Ne hazudj!-kiabál rám.

-Te beszéltél róla hogy...-nem tudom befejezni a mondatom, mert újra felém lendíti a tenyerét, és egy újabb pofont oszt ki nekem. Ez jobban fáj, sokkal erősebben tette mint az előbb. Valószínű hogy fogytán van a türelme. Az még esélyesebb, hogy már elfogyott.

-Ki beszélt róla?!-kiabál velem tovább.

-Te.-mondom ki. Lendítené a kezét a harmadik pofonhoz, de most én vagyok a gyorsabb. A kiduzzadt ütőér felé mérem be az ütést, és mértani pontossággal oda is érkezik a tenyerem éle. Raffaele egyből összeesik, és a földön terül el.

Most én kerekedtem felül.

Apa tanította, hogy az ütőér erősebb ütése akár azonnali ájuláshoz is vezet. Mivel iszonyat sok oxigénnel dús vért szállít ez az ütőér, ha ütést gyakorolunk rá, akkor az már nem lesz kedvező a másik ember számára. Azt nem tudom hogy pontosan mi történik, de azt igen, hogy rohadtul hasznos. Pontosan begyakoroltam, hogy mennyire lehet erős az ütés. Hogy a másik fél elájuljon, de ne haljon bele. Az elfeküdt férjem lábait kinyújtom a földre, a karjaival is így teszek, majd a csuklójánál lévő artériát keresem. Tudom hogy hol kell lennie, így tudom hol is kell keresnem. Sikerül megtalálnom másodperceken belül, és a pulzusát akarom megmérni. Nagyjából húsz másodpercen keresztül számolom hogy hányszor érzek enyhe ütést. Húsz másodperc múlva a kapott számot megszorzom hárommal. Az érték kiváló. Van még néhány percem amíg felébred. Az ágyhoz vonszolom, és elsőnek a felsőtestét, majd a lábait rakom fel nagy nehezen az ágyra. A sikeres hadművelet után magára hagyom a szobában. A gardróbomba sietek, és egy fekete ruhám rejtett zsebében a pisztolyom keresem. Megvan. Tökéletes. Túlzás? Nem túlzás. Vissza sétálok a hálószobánk ajtaja elé, és leülök a földre a falnak támaszkodva. Már csak várnom kell hogy felébredjen.

Jó néhány perc után eljátszok a gondolattal, miszerint megöltem, de ahhoz annyira azért nem vagyok erős, hogy egy ilyen ütéssel valakit eltegyek láb alól. De hamar elhessegetem a gondolatomat. Mozgást hallok a szobából. Egyszerűen kivehető a hangjából hogy szenved. Hogy fájdalmai vannak. De nem árt tudnia hogy mikre vagyok képes, hogy én is meg tudom védeni magam. Az ajtó felé közeledik, egyre hangosabban hallom a lépéseit. Kicsi, komótos lépéseket tesz meg. Idő közben én is felállok. Megfogja a kilincset, és kinyitja az ajtót. Egyszerre mérges és csalódott.

-Maradj ott!-szólok rá, de a hangom inkább kétségbeesettnek hallatszódik, mintsem magabiztosnak. Rászegezem a pisztolyom, mire hátra lép párat.

-Alábecsültelek. Nagy hiba volt.-néz le a földre, majd rám.-Viszont-emeli fel a hangját-, a teát még mindig nem ittad meg. És még valami. Nagyon piros a bal orcád. Fájhatott.-szorítja össze a fogát, majd elsétál mellettem, és otthagy.

Nem is gondoltam a pofonra. De már nem is érzem. Már csak a helye van meg. De ebben az esetben nem is nagyon érdekel.

Ha tetszett, hagyj magad után egy csillagot és egy kommentet!❤️