Elsütött Remény

24

Martina Morelli
01.28

A legjobb barátommal egymásba karolva sétálunk le a lépcsőn a vendégekhez. Nem túl sokan vannak, de nem is kevesen. Az én családomon kívül senkit sem ismerek. Kivéve egy alakot. Raffaele. Kegyetlenül jól néz ki, de azt még mindig nem felejtem el hogy miket akart. Ezért meg kell emberelnem magam, nehogy még a végén elszálljon az agyam. Fekete öltönyben van, alatta fehér ing, és hosszú fekete öltönynadrág. Soha nem láttam még senkit sem akinek ilyen jól állna ez. Vagyis csak láttam. Mivel Charles-t simán el tudom képzelni ugyan ilyen ruhában. Ezerszer jobban állna neki mint ennek a faszkalapnak. Úristen, miért gondolok rá?! Ahogy sétálunk tovább a vendégek között csak annyit veszek észre hogy apa nagy sebbel-lobbal közelít felénk.

-Ti meg mit csináltok itt?! Nem szabadna hogy meglássanak, Martina!-húz el mind a kettőnket egy kisebb helyiségbe, ahol nem túl nagy rá az esély hogy észre vegyenek.

-Jó, oké. De Carlo velem marad!-szögezem le a számdékaimat, mielőtt bármit is mondana.

-Jó, igen, persze persze. Majd szólok ha le kell jönnöd. Ha le jössz a lépcsőről egyenesen szembe lesz a kijárat, az után pedig már az oltár. Ott kell majd végig sétálnod. Menni fog?

-Gondolom.-legyintek, és ezzel még jobban húzom az agyát. Ez látszólag nem tetszik neki, mert egy rosszalló nézést követően ott is hagy minket.

-Akkor vissza.-nyújtja Carlo felém a karját, majd belé is karolok. Így vissza is sétálunk abba a szobába ahol eredetileg voltunk, és el is készültünk. A lépcső korlát pasztell lila szalagokkal és fehér rózsákkal van díszítve, mint ahogy az egész hely.

-Szerinted mi tévő legyek?-kérdezem tőle teljes tanácstalanságomba. Leülünk az ágyra, egymás mellé.

-Nem tudom. Gondold át hogy mennyire éri meg ez neked. Hogyha nemet mondasz, akkor valószínűleg bajba fogsz kerülni. Nagyon nagy bajba. Viszont ha igent, akkor is bajba fogsz kerülni egy másik értelembe. Raffaele miatt. De ez a te döntésed, semmi képpen sem szeretnélek befolyásolni. Csak tudod, ésszel.-mosolyog rám, és a karomat kezdi el simogatni, amit egy vékonyka kardigán fed.

Lehunyom a szemem, és lélekben megpróbálom felkészíteni magam a következő fél nap eseményeire. De kopogást hallok, és ez teljesen kizökkent.

-Biztos apukád az, kinyitom.-áll fel Carlo, és az ajtó felé sétál. Kinyitja, de egyáltalán nem az a személy áll ott akire számítottunk. Raffaele az, az ajtófélfának dőlve. Csoda, rövid szőke haja tökéletesen van belőve.

-Martinával akarok beszélni.-lép be céltudatosan a szobába. Carlo kérdően néz felém. Nem tudja eldönteni hogy magamra hagyjon-e vele, vagy ne. Valószínű az utóbbin gondolkodik. A fejemmel bólintok, azt jelezve hogy boldogulni fogok. Vagyis inkább csak remélem.

-I..Igen?-hebegem, mert ijedtségemben ötletem sincs hogy mit mondjak.

-Komolyan félsz tőlem?-nevet ki.-Nincs mitől tartanod. Szabad?-mutat az ágyra, a mellettem lévő üres helyre. Csak bólintok.-Ahhoz képest hogy azt mondtad hogy nem leszel a feleségem, csak nézz magadra. Menyasszonyi ruhában vagy. És eléggé csinos is vagy.-jegyzi meg, de az utolsót halkan teszi. Alaposan végigmér, amitől egyszerre ugrik ki a szívem és áll meg az undortól.

-Te sem vélekedtél másképp.-teszem hozzá halkan.

-De te tényleg tartassz tőlem?-csodálkozik el, és közelebb ül.

-A múltkori mutatványod óta azt hiszem van mitől.-célzok arra, amikor Charles segített ki. Megint Charles!

-Tudod jól, hogy sohasem bántanálak.-ül még közelebb.

-Nem tudom. Nem is ismerlek. Azt sem tudom hogy ki vagy. És most is azt csinálod, amitől van okom tartani.-próbálok elhúzódni, mert már olyan közelre került, hogy a leheletét is érzem a bőrömön. Ahogy csiklandozza a puha arcomat.

-Tényleg?-húzódik el.-Martina, adj egy esélyt! Ígérem, jó leszek hozzád!-fogja meg a kezem, és finoman simogatni kezdi. Gyöngéden. Nem tudok neki hinni, már egyszer eljátszotta ezt a kártyát.

-Mennyire jó? Bizonyítsd be!-fordítom felé a fejem, és egy enyhe mosolyt villantok. Erre a válaszra biztosan nem számított, de látszólag örül neki. Ő is halványan elmosolyodik.

Az egyik kezét az államra vezeti. Felváltva a szemeimet és az ajkaimat vizslatja. De nem csókol meg. Csak néz. De ennek a leheletnyi távolságnak egy kis idő után véget is vet, és gyöngéden az ajkaimra tapad. Sokkal finomabban teszi, mint gondoltam volna hogy valaha is megteheti. Óvatosan csókol. Finoman ledönt az ágyra, és úgy folytatja. Felém magasodik, én pedig alatta fekszem. Nem teszek semmit. De a tudat, hogy védtelenül fekszek alatta kicsit sem nyugtat meg. Mert már megmutatta egy másik formáját is, egy rosszabbat. De ez az oldala egyszerűen mindent kárpótól. De akkor sem csillapul az aggodalmam. Gondolkodásom közben Raffaele egyik keze a derekamra irányul, a másik pedig valahol a combom között vándorol. Erre már egyből kapcsol az agyam.

-Raffaele...-épp hogy csak kiejtem a nevét, leáll. Abbahagyja, és figyelmesen figyeli a szemeimet.-Ennek nem most van itt az ideje.-szólalok meg halkan.

-Öhm, igen.-kászálódik le rólam, és látszólag zavarban van. A padlót bámulja, esetleg a cipőjét.-De, mit mondasz?-néz fel reménykedve, egy apró mosollyal.

-Gondolkodom. És most menj, nem lehetnél itt!-mutatok az ajtó felé, és ki is indul rajta.

Miután eltűnik, visszafekszem az ágyra. Mit fogok most kezdeni? Ez a kis akármi most mindent felkavart. Nem szabadna hogy egy ilyen hiba befolyásoljon, de a tudat, hogy ha igent mondok, akkor minden nap részesülhetnék ilyenbe. Sőt, még többen is. És megint kopogást hallok. Vagy Carlo, vagy apa. Más vendéget már nem várok.

-Igen?-szólalok meg, hogy megtudjam ki áll az ajtó másik oldalán. Apa.

-Gyere kicsim. Tudod, le a lépcsőn, és egyenesen. Carlo már lent van, mint mindenki más is. Rád várunk. Én ott foglak várni az ajtóban. És onnantól kísérlek el.-mondja, majd leindul a lépcsőn. Felkapom a csokrom, és én is utána megyek.

Ahogy mondta, miután leértem a lépcsőn a kert felé vezető ajtóban állt. Mindenki hátra fordulva nézett engem. Minket. Belekarolok apukámba, és elindulunk az oltár felé. Minél közelebb vagyunk, annál jobban illan el az önbizalmam. Raffaele-re nézek, és ő csak rám kacsint. Bíztató. Odaérünk, én szembe állok a vőlegényemmel, apa pedig mögém áll, tehát feltételesen a tanúm. A pap -vagy tudom is én hogy mi-, beszélni kezd. Nem teljesen figyelek arra amit mond. Carlot, vagy valakit a tömegből kémlelek. Egy kis idő után jön egy kérdés, amire felkapom a fejem.

-Raffaele Gandhi, elfogadod-e az itt megjelent Martina Morelli-t feleségedül?

-Igen, el.-feleli mosolyogva.

-Martina Morelli, elfogadod-e az itt megjelent Raffaele Gandhi-t férjedül?-teszi fel a kérdést. Ez egy egyszerű kérdésnek hangzik, de koránt sem az. Még most dönthetek.

Vajon lesz házasság?🫣💗

Ha tetszett, hagyj magad után egy csillagot és egy kommentet!❤️