Elsütött Remény

22

Martina Morelli
01.25

-Nem jó.-néztem a tükörbe, ahol egy hófehér, habos-babos esküvői ruhában díszelegtem.

-Az isten áldjon meg édes kislányom, ez már a tizenharmadik ruha amit felpróbáltál!-szörnyedt el apa.-Carlo, szerinted milyen?-fordult felé.

-Szerintem sem áll jól neki.-nézett apára, majd rám kacsintott.

-Akkor én befejeztem! Nem lesz esküvő!-állt fel, és a karjait az oldalához csapta, azt jelezve hogy már elege van. Viszont azt nem realizálta hogy mit mondott velem ellentétben.

-Oké.-vontam meg a vállam, és vissza indultam az öltöző fülkébe hogy lefejtsem magamról ezt a borzalmas ruhát.

-Ne, ne, ne, ne, ne. Nem úgy értettem Martina!-fordult vissza, és majdnem hogy utánam futott.

-Gondoltam.-húztam el a függönyt hogy ne láthasson. Nagy nehezen levakartam magamról a ruhát, és kiléptem a fülkéből a szokásos fekete szerelésemben.

-Jó, akkor más szempont. Gyűrűk. Az is kell.-kezdett el gondolkodni.

-El sem vagyok jegyezve.-vágtam vissza.

-De, most már el vagy.-húzott le az ujjáról egy gyűrűt a sok közül.

-Eljegyez a saját apukám. Milyen romantikus!-mosolyogtam rá.

-Most már elmehetnénk egy kurva gyűrűs boltba?!

-De nincsen menyasszonyi ruhám. A gyűrűkhöz pedig menyasszony kell. Amúgy meg ha te jegyeztél el, tudod hogy kell...

-Azzal semmit sem fogunk érni hogyha nekem mondasz igent. Az olyan mintha semmi sem történt volna. Én meg már amúgy is házas vagyok.-emelte fel a bal kezét, és a gyűrűs ujján lévő fémdarabra mutatott.

-És hol van a feleség?-nevettem szarkasztikusan.-Elhagyott.

-Fejezd be! Ezt a témát hagyjuk inkább.-sétált tovább, de követtem Carlo-val az oldalamon.

-A Ferrarival sikerült megállapodást kötni?-váltottam témát, mert nekem sem volt kedvem az utóbbit firtatni.

-Igen. A Bahrein-i nagydíjon fogunk találkozni. Vagyis te meg én. És van még egy meglepetésem, amit majd az esküvő után elmondok.-vetett egy kisebb mosolyt, majd tovább sétáltunk.

Egyébként egy sétáló utca szerűségen sétáltunk végig, csak annyi különbséggel, hogy itt nagy részt esküvői dolgok, kellékek voltak árusítva. Nem sokat kellett mennünk ahhoz hogy egy gyűrűket árusító boltra találjunk. A boltban szebbnél szebb gyűrűk voltak, de egyik sem tetszett úgy, hogy az méltó legyen az állítólagos esküvőmre. Meg is találtam ehhez a megfelelő karikákat. Egyszerű, aranyból készült gyűrű. De ami szánalmas volt benne az az, hogy kopott volt. Tehát nem aranyból készült, csak aranyszínű borítás fedte.

-Ezeket szeretném.-mutattam a karikákra az üvegen keresztül. A néni csodálkozva nézett rám.

-Biztosan kicsikém? Ennél szebbeket is árulok...

-Biztosan ezt szeretném. Tükrözi a valóságot.-súgtam oda a második mondatot apának, de csak úgy hogy ő hallja.

-Rendben. Menjetek ki, kifizetem és én is megyek.-mutatott az ajtó irányába, és szépen kitessékelt minket. Kimentünk a bolt elé Carlo-val, de ahogy visszanéztem az üvegen keresztül azt láttam hogy valami teljesen más gyűrűt csomagoltat be apukám.

-Hé, hé, hé!-mentem be.-Én nem ezt választottam! Legyen szíves azt becsomagolni amit az imént választottam. Kérem. A pénz nem akadály. Van nálam.-húztam elő egy köteg pénzt, azt, amit néhány nappal ezelőtt vettem ki a bankból. A néni apára nézett, aki csak a fejét rázta.-Ne hallgasson rá.-legyintettem.

-Rendben. Akkor az előző így...négyszázhetven euró. Ha nincs nálad annyi, apukád biztosan kifizeti...

-Nem, nem, nem probléma. Van nálam annyi.-húztam ki öt darab száz euróst.-Tessék.-nyújtottam át.-Nyugodtan tartsa meg.

-Jólvan kedveském. Én pedig odaadom neked ezt. Remélem nagyon boldog esküvőd lesz, sok-sok boldogságot kívánok a vőlegényeddel.-nyújtotta át egy kis dobozba a gyűrűket, és a számlát. Akkor viszont teljesen leesett az állam amikor a boldog és az esküvő szót egy mondatba tette. Épp visszaakartam szólni, de apa megelőzött.

-Rendben, köszönjük.-ragadott meg a csuklómnál fogva, és kihúzott az ajtón.-Te normális vagy?! Mit fognak rólunk gondolni Raffaele-ék?!-mordult rám.

-Te mondtad hogy válasszam azt ami tetszik. Nekem ez tetszik.-mutattam fel a kis dobozt.-Had legyen már ennyi beleszólásom!

-Legyen.-húzta el a száját, de végül beleegyezett.

Az ékszerbolt után még bementünk néhány boltba, mint például ruhaszalonokba, és még borzalmasabb ruhákat próbéltam fel, de nem sok sikerrel. Egy újabb tucatnyi ruhát szavaztam meg a nem szóval, amibe apa hamar bele is unt. Benéztünk még egy-két cukrászdába is, ahol finom sütiket kóstoltunk, de annak ellenére hogy ízlett, a nem tetszésemet kellett mutatnom nehogy apa azt higgye hogy élvezem ezt az egészet. Carlo annál inkább élvezte a helyzetet, mert már régen voltunk cukrászdában. És régen is mozdultunk ki otthonról. Vagyis három napja. De nekünk az már nagyon sok idő.

-És az esküvőt mikorra akarod? Tudod, hogy úgy rendezzem a dolgaimat.

-Három nap múlva lesz. A Gandhi családnál.

-Biztos hogy nem! Nem vagyok hajlandó odamenni. Még csak azt sem akarom tudni hogy hol laknak!-tiltakoztam. Semmi féle képpen nem vagyok hajlandó odamenni!

-Szerintem most már menjünk haza.-próbált szépíteni Carlo a helyzeten. Még jó, hogy ott volt, mert ha csak ketten lettünk volna ott akkor biztosan egészen estéig veszekedtünk volna.

-Támogatom.-indultam meg az autónk felé.

***

Miután hazaértünk én felmentem a szobámba, Carlo pedig a sajátjába hogy beszéljen a családjával. Ilyenkor nem szoktam zavarni, mert általában az egész életét áttárgyalja a nővérével. Tehát magamra maradok ebben a néhány órában, de teljesen jól el is vagyok. Vagyis teljesen jól elvoltam, ameddig apukám be nem nyitott kopogás nélkül. Régen nagyon örültem amikor bejött a szobámba, de ezalatt a bő egy hét alatt teljesen más lett a véleményem felőle. Mert hogy egy ilyen házasságot rám erőltetni...

-Bejöhetek?-lépett be az ajtón anélkül hogy bármit is szóltam volna.

-Igen apa, persze, gyere csak!-mosolyogtam rá, de kicsit sem jó kedvemből.

-Oké, akkor haragudhatsz életed végéig apukádra, de attól még kénytelen leszel beszélned velem.-ült le az ágyamra, mellém.

-Mit szeretnél?

-Szerettem volna beszélni veled egy s másról. Első sorban arról, hogy az esküvő miatt szeretném hogyha nem rám haragudnál. Rossz helyzetbe kerültünk, és ez volt az egyetlen menekülő út.

-Jó, igen. Van még más is?

-Ami azt illeti igen. Mondj egy színt. A feketén kívül.

-Mondjuk legyen a...pasztell lila.-gondolkodtam. Ötletem sem volt hogy mihez kell neki egy szín, de biztosan valami nagyon fontos dologhoz.

-Oké, kösz. Ennyit akartam. De mielőtt még kimegyek, azért ugye megölelsz? Nem szeretnék rosszban lenni. Vagy már ehhez túl menő vagy?-tárta felém a karjait, amit még ha akartam sem tudtam volna letagadni hogy mennyire jól esett a figyelmessége. Közelebb hajoltam hozzá, és jó szorosan megöleltem édesapukám.-Jó éjt kicsim!-nyomott egy puszit a homlokomra, és kisétált az ajtón.

Ha tetszett, hagyj magad után egy csillagot és egy kommentet!❤️