Elsütött Remény

40

Charles Leclerc
03.12

Amikor Arthurral együtt beállítottak haragudtam, főleg az öcsémre. Viszont most már visszagondolva nem is sikerülhetett volna jobban. Talán majd még külön köszönetet is kell hogy mondjak a testvéremnek. Nem is értem hogy hogyan találtak egymásra. És az, amikor Martina megkérdezte hogy aludhat-e velem... Akkor szabályosan pizsergést éreztem a hasamban. Vagyis valami ilyesmi. A lényeg az, hogy boldogsággal töltött el. Csakhogy részeg volt. Teljesen. De attól még ő kérdezte. Nem én.

Ezzel a tudattal kikelek az ágyamból, és mosolygok egyet a még alvó lányon. Egész éjszaka a feje a vállamon volt. Jól esett, de cserébe most nem érzem az egész jobb karom. Kisétálok a szobából, és gyorsan keresek egy felmosó vödröt, vagy bármi ilyesmit, ha esetleg hánynia kell. Tudom milyen érzés. Amennyire részeg volt hajnalban, nem is csodálnám. Részeg volt, a semmiből akart volna megcsókolni. Hála az égnek hamar észhez térültem, és nem hagytam neki. Alapvetően hagytam volna, sőt... Viszont részegen nem. Az teljesen más. A vödröt amit idő közben találtam, beviszem a szobába és lerakom az ágy mellé, ahol alszik. Még mindig. Kimegyek a szobából, inkább nem zavarom. Helyette felöltözöm. Egy kényelmes melegítőt párosítok egy egyszerű pólóval. A következő utam a konyhába vezet, le a lépcsőn. Úgy döntök, hogy palacsintát fogok készíteni. Bekeverek körülbelül négy emberre elég tésztát. Azt nem tudom hogy ki mennyit fog enni, főleg Arthur. Inkább csinálok többet mint hogy ne legyen elég. A tészta sütésre kész, el is kezdem aranybarnára sütni a palacsintákat.

Amint kész az összes kirakom a palacsintákat az asztal közepére, és előveszek három tányért és evőeszközöket. Már csak azt kell megvárjam hogy mind a kettő iszákosmókus felébredjen. Pont ennél a gondolatomnál hangokat hallok a hálószobám felől. Felsietek, és láss csodát, még jó hogy odaraktam azt a vödröt.

-Jóreggelt.-sétálok be a szobába, és mosolygok egyet. De ezt természetesen nem látja, hiszen a vödör fölé van hajolva.

-Mennyit ittam?-kérdezi. Leülök az ágyra, és segítek neki összefogni a haját.

-Majd megkérdezzük Arthurt.

-Akkor az nem is te voltál?-hallható a hangján hogy mennyire nagyon nem emlékszik a történtekre. Lehet azt hitte Arthurra hogy én vagyok az, és így találták meg egymást.

-Nem. Mire emlékszel?

-Arra hogy...-kezd bele, viszont folytatni már nem nagyon tudja.-Arra hogy beszéltem franciául.-mondja. Meglep. Nem is gondoltam volna hogy tud franciául.

-Sérieusement?-kérdezem meg. Erre csak bólint, nem válaszol szavakban. Tehát ezt is érti.-Van még valami amire emlékszel?

-Nincs. Ennyi. Viszont a lábam nagyon fáj. Itt.-mutat a bal combjára, és a térdére is. Kékes-lilás foltok borították az említett részeket. Ezt vajon mikor szerezte?

-Szabad?-kérdezem óvatosan, hogy feljebb húzhatom-e a pólóját-ami történetesen az én pólóm,-hogy jobban megnézhessem a sérüléseket. Bólint. Lefekszik az ágyra, mellém. Feljebb vezetem a kezem a combjának a külső részén, hogy jobban átlássam a helyzetet. Egyből felszisszen.

-Ez fájt.-mondja.

-Itt is?-kérdezem, és még feljebb vezetem a kezem. Szinte már a fenekéhez.

-Charles. Az a seggem. És a lábamra estem. Egy kicsit máshol keresgélj.-mosolyog rám barátiasan. Szó nélkül elegánsan megpaskolom a fenekét, majd visszatérek a valóban sérült részekhez. Nem mond semmit, de látom rajta hogy mosolyog.

-Van egy orvos ismerősöm, ha gondolod...-dobom fel az ötletet.

-A négy személyigazolványom közöl a leghitelesebb lejárt három hónapja. Se az olasz, se a francia rendszerben nem vagyok benne mint élő ember. Se mint halott. Tehát én nem létezek. Inkább ne akarj megkérdőjelezni semmit. A lényeg hogy szó sem lehet róla. De azért köszi.-mosolyog rám a végén, viszont ezen semmit sem találok mosolygósnak. Viszont pár másodperc múlva leesik, hogyha ő elmenne személyigazolványt csináltatni, akkor ott helyben letartóztatnák. Nem véletlen hogy nincs. Nyilván erre is van egy barátjuk vagy ismerősük, aki feketén személyiket csinál nekik. Csodálatos.