Elsütött Remény

43

Martina Morelli
03.12

Már a szívem valahol a fejemben dobog Charles reakciójára várva. Vagy lehet hogy csak az idegességtől lüktet a fejem és azt érzem hogy mindjárt leütöm magam hogy megszűnjön a fájdalom, nem tudom. Viszont az még jobban az önleütés csábító gondolata felé sodor, hogy Charles már huszonhat másodperce maga elé néz, és nem tudja hogy mit mondjon. Vagy az is lehet, hogy inkább nem akar mondani semmit. Elgondolkozom hogy még kihez mehetnék, de csak Lando marad, és a hajléktalan szálló. És ebből egyiket sem vállalnám be. Sóhajtok egyet, majd felállok a székemről, ami teljesen szembe volt vele, így Charles tökéletesen látta hogy mit csinálok. Felkapta egyből a fejét a mozdulatomra.

-Hova mész?-kérdezi, viszont még mindig a székben ül. Csupán a fejét mozdította, semmit mást.

-Keresek egy másik helyet. Ebből a harmincnégy másodperces csöndből csak az jött le, hogy nem akarod hogy itt legyek.-válaszolok neki. Egyáltalán nem akarok elmenni, viszont ezt tiszteletben kell tartanom. Hűha, ilyet sem nagyon mondtam még.

-Ne menj el. Nem szeretném. Csak kellett egy kis idő hogy feldolgozzam a hallottakat. Érted, remélem.-mondja, viszont nem mosolyog.-Amúgy sincsen hova menned.

-Miből gondolod hogy nincs hova mennem?-sétálok vissza hozzá, viszont nem foglalok helyet.

-Ugyan már! Előbb mentél volna Landohoz mint hozzám. Biztos vagyok benne.-nevet egy kicsit rajtam. Legalább az mosolyt csalt az arcára, hogy kárörvendhet.

-Igen, Lando...-nézek le a földre.

-Mi van vele?-áll fel a kíváncsiságától, és szemtől szembe találom magam vele. Végig simít a karomon puha tenyerével, és a szemembe néz. Csak remélni tudom hogy nem talál kiolvasni semmit ebből a két barnabarlang szememből. Mert hogy nem mondom el neki hogy mi történt, az egyszer biztos.

-Semmi. Lando az Lando. Inkább az utcán aludnék mintsem hogy kérleljem tőle hogy had lakjak vele. Kizárt.-nevetek egy kicsit magamon, de azt hiszem hogy a tudatalattim csak egy kis nyugtatást akart nekem küldeni. De az agyam pocsék mint mindig, tehát ez sem sikerült.

-Valamit nem mondasz el. De sebaj, idővel ki fog bukni belőled az igazság. Teszek róla.-ad egy puszit az arcomra, majd rám kacsint. Szívmelengető és egy időben vérfagyasztó amit tett és mondott. Ha kiderül hogy mi történt Landoval, akkor nekem lőttek. Én már pedig tartom a számat mindhalálig. Vagyis csak nagyon nehezen lehet megtörni, de nem hiszem hogy Charles bármi ilyen praktikát is tudna. Az ajtóhoz sétál, ahova leraktam a bőröndjeimet. Megfogja mind a kettőt, és elkezdi maga után húzni. A vendég szobába tolja őket, majd megfordul hogy biztosra menjen hogy követtem-e őt.

-Ez megfelel?-tárja szét a karjait, és ezzel azt jelzi, hogy akár tetszik akár nem, ez van.

-Igen. És nagyon köszönöm Charles.-lépek oda hozzá, és szorosan megölelem. Hátba paskol, erre még erősebben szorítom. Nem tudok mit tenni az érzéseimmel, minden egyszerre árad ki belőlem. Olyan régen öleltek már meg. A könnyeim határokat nem ismerve áradnak ki, és csak úgy potyognak az arcomról. A sírásomnak hangot is adok, és levegőért kapkodok.

-Jólvan, semmi baj. Minden rendben lesz.-puszilja meg a hajam, és egy kicsit sikerül is megnyugtatnia.-Minden rendbe fog jönni.-hint még több puszit a fejem búbjára.

-Tudom, én csak...-próbálok magyarázkodni, de még én magam sem tudom hogy mi a válasz. Az agyam megint cserben hagyott, mi meglepő. A számon veszek levegőt, mivel már olyan szinten sírok, hogy képtelen vagyok másképp friss levegőhöz jutni.

-Semmi baj, Martina. Én itt vagyok. Viszont meg kell nyugodnod. Menni fog?-tol el magától, de csak éppen annyira hogy a szemembe nézhessen. A kezével továbbra is fogja mind a két vállamat. Bizonytalanul bólintok.-Helyes. Éhes vagy?-kérdezi, de a hangjában olyan eltökéltség csendül fel, mintha ő már előre kitalálta volna hogy mit fog főzni. Sőt, mintha már tálalna.

-Most nincsen étvágyam semmihez. Ne haragudj.

-Olyan finom tésztát készítek neked, ami meg hozza az étvágyadat. Ebben biztos vagyok. Carbonara. Szereted?-kérdezi, és közben a nappali felé sétálunk. Lehúz minden redőnyt, és teljesen sötétet csinál.-Milyen filmet szeretnél nézni?

-Mondjuk... a Verdák?-engedek el egy szerény mosolyt felé. Az én mosolyommal ellentétben ő vigyorogva néz rám.

-Tökéletes. Az a kedvencem.-kezd el babrálni a távirányítóval, majd kis idő múlva el is indítja a versenyautós rajzfilmet.-A konyhában leszek, pikk-pakk megcsinálom a tésztát.-áll fel.

-Nem lehetne hogy egy kicsit később kezded el a főzést? Egy kicsit nem maradsz itt?-nézek rá kérlelő tekintettel. Bólint egyet, és mellém ül a kanapéra. Kinyújtja a lábait, és egy kicsit lejjebb csúszik. A vállára hajtom a fejem, és figyelmesen betakarom mind a kettőnket. A film elindul, viszont a tekintetem inkább Charlesra siklik minden alkalommal. A szemem a mellettem fekvő férfi és a rajzfilm között ingázik. Egy idő után már csak a mesét nézem. Viszont nem sokáig, hiszen az álom eluralkodik rajtam, és mélyen magával ránt.

***

-Martina? Készen van a kaja.-rángat meg finoman Charles. Amint kinyitom a szemem vele találom szembe magam. A mély hangja végig cirógatja minden porcikámat, és végigszalad a gerincemen, amit libabőr zár. Kiráz a hideg is, ha csak rá gondolok.

-Egy perc. Mennyit aludtam?

-A filmnek kábé fél órája vége. Még így is akkor kezdtem el csinálni a tésztát. Az első fél órát sem bírtad ki, szóval elég sokat aludtál. De rendben vagy, ugye?

-Egy kicsit jobban érzem magam.-ülök fel, és megdörzsölöm a szemem.

-Készen van a tészta, gyere, együnk.-simít végig a karomon, majd feláll. Lassan, de én is felállok, és követem.

Elgondolkozom a lehetőségeimen. Egy, Raffaele nem találja ki hogy hol vagyok, és boldogan élek amíg meg nem halok. Kettő, Raffaele később fog megtalálni, utána pedig megmérgez, lelő, vagy addig ver ameddig meg nem halok. Vagy van a harmadik opció, miszerint egyből kitalálja hogy a ferraris majomhoz jöttem, és utána mindkettőnk életét megkeseríti.

Mire végig gondolok néhány dolgot, addigra le is érek az étkezőasztalhoz, ahol már Charles megterített, és már egy-egy tányérba ki is szedte az isteni illatú tésztát. Nagyon remélem hogy az íze is olyan jó mint az illata.

-Jóétvágyat!-ül le velem szemben, és mind a ketten hozzáfogunk az evéshez. Kíváncsian néz rám, hogy ízlik-e az étel amit készített.

-Charles, ez isteni! Soha nem ettem még ilyen jó carbonárát. Honnan tanultál meg ilyen jól főzni?

-Örülök hogy ízlik. Tudod, amikor Jules korházban volt, akkor sokat kellett Arthurra vigyáznom. És ezt a tésztát nagyon szerette akkoriban, főleg ha én csináltam. Úgy hívtuk, hogy Artles pasta. Mind a ketten imádtuk, én legalább is azért, mert viszonylag hamar el lehet készíteni, Arthur pedig... azt nem is tudom hogy ő miért is szerette ennyire. De az a lényeg hogy régen nagyon sokat főztem ezt a féle tésztát, így tudtam gyakorolni is.-kezd bele egy kicsit nehézkesen, de ez a mondandója végére feloldódik, és inkább olyan mintha boldogan emlékezne vissza. Tudom hogy ki az a Jules, hogy ne tudnám.

-Nem gondoltam volna hogy ekkora háttér van e mögött. De megérte a sok gyakorlás, hiszen isteni!-ajándékozom meg egy széles mosollyal.

-Sokkal többet kéne mosolyognod. Nagyon kevésszer láttalak eddig mosolyogni.

-Jó, jó. Inkább együnk. Mert ha ez a tészta kihűl a cseverészésünk miatt, akkor azt nem fogom megbocsájtani magamnak.-tekerem fel a tésztát a villámra, majd be is kapom. Isteni!

-Van mikró...-mormolja el Charles egy félmosollyal, de inkább csak csöndben marad, mert nem szándékozi elrontani a lelkesedésemet. Legalább is szerintem ezért hagyta abba. De nem tudom, hiszen nem vagyok gondolatolvasó. Bár párszor jól jönne. Akkor tudnám hogy ki mikor mond nekem igazat, és ki próbál manipulálni.

Ha tetszett, hagyj magad után egy csillagot és egy kommentet! ❤️