Elsütött Remény

33

Martina Morelli
03.26

Futok. Futok egy sűrű erdőben, de még én sem tudom hogy mi elől. Amíg csak bírok, addig szaladok. Végül egy elhagyatott háznál találom magam. Már jócskán átvette az uralmat a természet a ház fölött. Borostyán kúszik fel a épület falain. A fehér festék alig hogy látszik, inkább már szürkés árnyalatú. Elég elhagyatott, és furcsa. A bejárathoz sétálok, a tornácon keresztül. Balra nézek, és egy kis fészek hintát fúj finoman a szél. Igazolja hogy nem mai a kissé ijesztő nyikorgásával. De ezt is ugyan úgy befedte a borostyán. A veranda másik oldalára nézve enyhén megrémülök. Magamat látom egy tükörben. Mezítláb vagyok, és néhol már vérzik is a lábam. Egy lenge térdig érő ruhát viselek, aminek nincsen ujja. A hajam annyira kócos amennyire csak lehet. Az alkaromon egy vérző sebet veszek észre. Üvegszilánkot találok ott, de kihúzni nem merem. Gyengének látszom. De ez sem tántorít el, az ajtóhoz sétálok. Már ez is el van korhadva, csoda hogy még nem szakadt ki a helyéről. Vissza pillantok abból az irányból amerről jöttem. Sötét felhőket látok, és hangosan dörögnek. Úgy döntök hogy belépek a házba. Szemben egy lépcső fogad, fel az emeletre. De én jobbra fordulok el egy tágasabb szobába. Belülről is ugyan olyan lepukkant mint kívülről. Az ablakok be vannak szögelve, de azok a fák is már korhadtak. Tovább lépkedek, de a parketta is ropog alattam. Néhol hiányos, néhol nem. Hirtelen zenét hallok meg felcsendülni. A váratlan zajtól egy másodpercre összeszorul a szívem. A zenét nem ismerem, de a hang felé veszem az irányt. Egy másik szobában végre felerősödik a hang. Mostmár biztos vagyok benne hogy zongorajáték, hiszen látom a szememmel. Egy fekete pulóveres férfi fordít nekem hátat, és ránézésre nagyon beleélte magát a szerepébe. Még egyet lépek, és reccsen alattam a parketta. Erre az illető megfordul. Charles az. Mérgesen néz rám.

-Nem hiszem el, hogy miattad kellett abba hagynom!-mordul rám, majd folytatja. Nagyot nézek. Egyébként gyönyörűen zongorázik.

Tovább sétálok egy másik szobába. Itt lépteket hallok fel-alá, és hogy valaki valamit mormog. Meglepődöm. Lando az, egy kisbabával a kezében. Ringatja, és közben sétálgat. Döbbenetes hogy mennyire nagy boldogsággal beszél hozzá. Nem veszi észre hogy ott vagyok. A kis csöppség alig ha van nyolc hónapos. Olyan vonásai vannak mint Lando-nak, csak éppen neki több haja van, és lányosabb. Csupán ő észleli hogy a szobában vagyok. Elkezd a kezével hadonászni az én irányomba, és csakis engem néz. Nem veszi le rólam a szemét, akár hova fordul Lando.

-Mit nézel, drágám?-pillant a kisbabára, majd amerre néz. Vagyis rám.-Nézd, itt az anyukád!-mosolyodik el, majd rám néz. Közelebb sétálok.-Szeretnéd megfogni?-ajánlja fel. Bólogatni kezdek.

Nem tudom elképzelni hogy hogyan lehet egy kis porontyom. Lando a kezembe adja. Az alkaromon erős szúrást érzek.

-Gyönyörű kislányunk van.-mondja Lando, és egy puszit nyom az arcomra. Az alkaromról szivárogni kezd a vér. Azt veszem észre, hogy a kisbaba fodros ruhája is véres. Egyre jobban kezd folyni a vér, nemsokára már ömlik. Lando a babáért nyúl, és rémülettel veszi ki a kezemből.-Mit tettél, Martina?!-kérdezi tőlem frusztráltan, és a kis csemetét elfordítja előlem mintha ártottam volna neki.

A földre rogyok, és már vértócsában gyülekezik körülöttem a kiszivárgott vér. Oda kapom a kezem ahonnan elindult a vérfolyás, és oda is szorítom. De arról elfeledkezem, hogy egy üvegszilánk is ott van valahol. A fájdalom egyre jobban erősödik. A szilánkot próbálom meg kipiszkálni a sebből, de már túl mélyre ment ahhoz hogy kiszedjem. Elfekszem a parkettán, és úgy érzem mintha a saját vérembe fürdőznék. Valószínű mert azt teszem. Már homályosan látok, de még mindig próbálom tartani magam. Lépteket hallok újra.