Eltaszítva [Harry Styles fanfiction HU] [Befejezett]

8. fejezet

Sziasztok! Először is szeretnék elnézést kérni, amiért két hétig nem hoztam új részt, de itt a suli vége és nagyon bele kellek húzni, mert így is rontottam, fizikából pedig esélyem van a színötösre, ami velem sosem történt meg. De nem mentegetőzök többet, csak még annyi, hogy legkésőbb két hét múlva számítsatok részre valamikor, mert most suli és a költözés nagyon összejött.

Na de mindegy is. Nektek jó olvasást és tudjátok: HAGYJATOK NYOMOT MAGATOK UTÁN! Vigyázzatok magatokra, puszi! ☺

Harry nem sokáig engedi, hogy a zuhany alatt álljak. Sosem hagyta, hogy bármi bajom essen. Ha tehetné még a széltől is óvna a mai napig, annak ellenére, hogy semmi nincs köztünk.

A szobámba száraz ruha után kutatok, s mindössze egy törülköző fedi testem porcikáit. A fiókból egy egyszerű fekete toppot és egy rövidnadrágot veszek elő, valamint fehérneműt. Kezemben ezekkel a holmikkal az ágyam mellé sétálok és leteszem őket. Azonban Harry ekkor belép a szobába. Arcára azonnal kaján vigyor húzódik és alaposan végigmér. Szemei fel, s le pásztáznak rajtam, ami nem kis mértékben hoz zavarba.

- Hmm... - nyalja meg alsó, majd felső ajkát - Nem semmi egy látvány. Ezért megérte felkelni ma reggel.

Amint kimondja eme szavak közelebb lép hozzám és derekamnál fogva szorosan magához von. Karjai között biztonságban érzem magam és úgy érzem, nem vagyok egyedül ebben az elcseszett világban. Hogy van egy ember, a ki szeret és igen... úgy értem engem is lehet szeretni.

Egyik kezét lassan felvezeti az oldalamon, a mellemen át az arcomra. Olyan vagyok, mint egy kiskutya. Teljesen belebújok Harry hatalmas tenyerébe.

- Szeretlek – suttogja gyengéd hangon, mintha az előző megjegyzést meg sem történt volna.

Zavartan pislogok. Harry tényleg kimondta az a bizonyos szót?

Másfél hónap telt el azóta, hogy utoljára hallottam ezt tőle. És bár tudom, hogy nem helyes az az érzés, amin most a szívem öleli körül, de örülök ennek az egy szónak. Mintha a szívem dobogása felvette volna a fénysebességet olyan gyorsasággal vert.

- Most tényleg kimondtad? – kérdezem hitetlenkedve.

- Igen – feleli –, és ha kell, még milliószor elismétlem. Szeretlek. És azt is tudom, hogy te is érzem irántam valamit. Csak azt kellem kivárni, hogy bevalld végre – majd kínosan felnevet – Most úgy érzem magam, mint amikor először győzködtelek arról, hogy próbáljuk meg. Most pedig megint itt tartunk... Ki gondolta volna nem igaz? De akkor is az enyém lettél, ez pedig most lesz másként.

- Megijesztesz azzal, hogy ilyen magabiztos vagy.

- Csak tudom, mit akarok. És az Te vagy – suttogja ajkaimra.

- Én csak egy nyolc betűs szót tudok neked felajánlani. Az pedig a „barátság".

- Nekem az nem elég... De most legszívesebben megcsókolnálak, de tudom, hogy pofon lenne érte jutalmam.

- Nem pofoználak meg, de haragudnék rád.

Egy gyors puszit nyom arcomra és egyszerűen kisétál a szobából.

Percekig állok ugyanazon a helyen és csak nézem az ajtót, ahol az imént kisétált. Tátott szájjal néztem magam elé és arra vártam, hogy mosolyogva visszasétál és betartja előző „ígéretét". Csak az jár a fejemben, hogy mi lett volna, ha elcsattan az a csók. Mi változott volna meg bennem? Mit gondolnék most másként?

Fejemben minden pillanatban olyan képek jelennek meg, amiben Harry ajkai az enyémekkel szinkronban mozognak, és hosszú percekig nem vállunk el. Amikor pedig ez megtörténik, mindketten zihálunk.

Te jó ég Romina Fernández hol jár az eszed? – kiabálom le magam gondolatban.

Megrázom a fejem és ráveszem magam, hogy felöltözzek. Beteszem az ajtót, mert az a baj, hogy túl jól ismerem Hazzat és tudom, hogy képes még így is bejönni. Felveszem a ruhákat és az ágyamon heverő könyveimre esik pillantásom.

Uramisten. Harry rá tudott venni arra, hogy abbahagyjam a tanulást. Ilyen még z életben nem fordult elő.

Az ajtón kopogás hallatszik, de Harry nem zavartatja magát és egyszerűen bejön.

- Most félig bánkódom, hogy felöltöztél, de a másik felem örül, mert ha közben nyitottam volna rád biztos kirugdostál volna – mosolyog kajánul, majd bejön és beteszi az ajtót.

- Mit akarsz Styles? – csípőre teszem a kezem és próbálom visszatartani mosolyom.

- Liam hívott – mondja – Mivel két hét múlva őszi szünet és tudja, hogy tanítási időbe nem mész sehova, áthívott minket kicsit dumálni, hogy mi történt veled.

- Te reklámozód a haverjaidnak, hogy mi történt velem? – emelem fel hangom.

- Romi megkérdezte, hogy miért én hordalak suliba. Hogy újra együtt vagyunk-e. Hazudni nem akartam neki, mert akkor azért szeded le a fejem. Ezért mondtam el.

- De miért teregeted ki a magánéletem? Nincs hozzá semmi jogod – kiabálok.

- Tudom és hidd el, hogy sajnálom, de mit mondhattam volna?

- Nem tudom, de nem azt, hogy nem kellek anyámnak.

- Nem azt mondtam neki Ro. Azt mondtam, hogy összevesztetek és kicsit besokalltál azért eljöttél otthonról és nálunk laksz.

Megnyugtat az, hogy nem az igazat mondta el, de felhúz az, hogy a tudtom nélkül tette és nem mondta el egyszerre.

- Most nagyon haragszol rám? – kérdezi, miközben átölel, és én minden gondolkozás nélkül ölelem vissza.

- Nem, csak felkavarnak a dolgok – suttogom nyakába.

Percekig állhatunk ott, és én csak egy dolgot tudok: soha ne engedjen el Harry.

- Mit mondtál? – kérdezi és elválik tőlem.

- Mi? – tátom el a szám.

- Azt mondtad, hogy „soha ne engedj el Harry". Csak nem tudom jól hallottam-e.

Szóval hangosan mondtam ki. Gratulálok Romi!

- Sajnálom – hajtom le fejem.

Harry visszalép elém és kezével gyengéden felemeli fejem ajkamnál. Szemembe néz, és széles mosoly terül szét arcán.

- Ne sajnáld, mert soha nem foglak elengedni... És büszke vagyok magamra, mert én vagyok az egyetlen ember, aki el tudott szakítani a tankönyvektől.

- Igaz zseni vagy Styles – nevetek fel és vállába bokszolok.

- Tudom Ro – mondja.

Megint megölel, de most rövidebb ideig, azonban hosszú puszit ad a számsarkába. Az agyam egy kis zugában élő szörnyecske azt szajkózza, hogy „csókold meg", de nem teszem meg. Nem tehetem meg. Nem fogom összekuszálni őt és magamat sem. Éppen így is szenvedünk mindketten.

Ő azért, mert viszonzom az érzéseit, én meg azért, mert nem viszonozhatom. Egyszerűen nem tehetem.

- Szeretlek – suttogja.

- Én is szeretlek, csak nem úgy – mondom.

Harry bólint, majd megszólal:

- Tanulj csak tovább te stréber! A sütit majd felhozom neked.

- Rendben, köszönöm – adok ezúttal én neki egy puszit, eltekintve a megnevezéstől.

Hazz elhagyja a szobát én pedig újra nekiállok a tanulásnak.