-Kicsim, téged keresnek. -szólt be a nappaliba anya.
A kanapén ültünk apával és a húgommal, vártuk, hogy megérkezzenek a vendégek.
Furán néztem anyára. Mégis ki keresne engem?
-Ki az? -kérdeztem miközben belebújtam a cipőmbe és magamra terítettem a kabátom.
-Mindjárt meglátod. -vágta rá anya, de fura volt, hogy ennyire kerüli a tekintetem. Nem tudtam eldönteni a hangjából ítélve, hogy örülni fogok-e annak aki a kapuban áll.
Sietve mentem ki, a hó ropogott a csizmám alatt. Minuszok repkedtek a levegőben, a benti meleghez képest szinte meg akartam fagyni.
Amikor kinyitottam a kaput elakadt a lélegzetem.
-Adam? -néztem rá értetlenül, miután feleszméltem a döbbenetből.
-Szia. -mosolygott rám óvatosan.
-Mit keresel itt? -motyogtam.
-Csak oda akartam ezt adni. -nyújtott felém egy ajándék táskát. -Már hetekkel ezelőtt megvettem, téged illet. -magyarázta.
Óvatosan át vettem tőle, mintha csak attól félnék, hogy bármelyik pillanatban felrobbanhat, pedig leginkább attól tartottam, hogy még jobban össze fogja törni a szívemet.
Belenéztem a tasakba és egy telefontokot pillantottam meg a sok apróság között. A kezeim közé fogtam, a szemem pedig azonnal könnybe lábadt ahogy megláttam mi van rajta. Az egész tokot a közös képeink díszítették. Az első találkozásunkon készült képek, Párizs, a szülinapom, ahogy a színpadon éneklünk a suliban az verseny héten, Brandon bulija... A sok emlék amikre napok óta próbáltam nem emlékezni, hirtelen zúdult rám. Az egészet a tok alján díszelgő idézet koronázta meg: "Nem kérlek légy enyém örökké, mégis hozzád szól dalom. Úgysem élhetünk örökké, egy percig lennék oltalom." Egy buliban szólt ez a zene, amit persze mindenki ismert. Azt hiszem akkor szerettem bele sokadszorra Adam-be, amikor egymás szemébe nézve teli torokból üvöltöttük a dalszöveget, aztán szorosan magához vont és a karjaiba zárt.
Arra eszméltem, hogy miközben a képeket bámulom a könnyeim csöpögnek a tokra.
-Ne! -szólalt meg hirtelen, mire felé kaptam a fejem. Egy kicsit közelebb lépett miközben a tekintetemet kereste. -Gyűlölöm ha sírni látlak. -törölte le az újabb könnycseppet ami éppen végigfolyt az arcomon.
Az érintése váratlanul ért, a pulzusom a sokszorosára gyorsult.
-Sajnálom. -suttogta a szemembe nézve. -Mindent. -tette hozzá.
Nem tudtam mit mondani, hiszen ezt már annyiszor mondta. Rettentően hiányzott, legszívesebben a nyakába ugrottam volna és a végtelenségig csókoltam volna, de ugyanakkor ott volt a tudat, hogy már nem egyszer megbántott. A mérhetetlen fájdalom után, amit a napokban éreztem, teljesen másként néztem Adam-re.
Egy darabig csak bámultam magam elé a gondolataimba mélyedve, de aztán kibukott belőlem egy kérdés.
-Szereted őt? -néztem végül a szemébe.
-Nem. -vágta rá habozás nélkül, amitől egy kicsit megkönnyebbültem. -Sosem szerettem Chloe-t, még csak nem is érzek iránta semmit. -magyarázta.
-Egy lány sem érdemli meg, hogy ezt csináld vele. -sütöttem le a szemem. -Se ő, hogy kihasználd, se én, hogy így bánj velem. -az utolsó szavakat szinte már suttogtam.
-Sosem akartalak megbántani. -nézett a szemembe.
-Pontosan ez volt a célod, hogy rosszul érezzem magam, és megbánts. -csattantam fel.
YOU ARE READING
Something New /BEFEJEZETT/
Teen Fiction"-Sikerült bemutatkoznod. -dünnyögtem, de csak azt értem el, hogy nevetni kezdjen. -Ó igen, nem mindennap találkozik az ember ilyen csodás emberekkel, mint én. -mondta büszkén." "-Biztos nincs gáz? Nem tudom mi ütött belém, egyszerűen csak... -kezde...
