Az idő végéig ✔

4.Fejezet

Lementem a nappaliba. Természetesen Rob még aludt. Mit is vártam? Majd, hogy jól megmondom neki az igazat? Persze. Nyilván. Nem volt kedvem már olvasni úgyhogy bekapcsoltam halkan a Tvt. Nyagyon nagyon halkan, hogy a fiú fel ne ébredjen, mert amúgy is vámpír hallásomnak köszönhetően én hallhatom.
Elkezdtem nézni valami gagyi vígjátékot. Olyan "poénok" voltak benne, hogy már szinte nevettem. Végig röhögtem a filmet végül és csak a stáblistánál vettem észre, hogy Robert is ébren van és engem néz.
-Mióta nézel?-pirultam el.
-Épp elég ideje ahhoz, hogy halljam milyen jól áll neked ha nevetsz-ült fel ez álltal láthatóvá vált a melkasa. Egy gyors pillantás alatt letudtam szűrni, hogy hányszor edzik egy héten és mennyi időt. Bele néztem élénk zöld szemeibe. Mintha valami miatt aggódott volna. A szíve gyorsan vert, de a mimikája nem azt árulta el amire gondoltam. Gyönyörködve nézett rám. Rám. Egy gyilkosra akinek már oly sok ember vére tapadt a kezéhez. Nem értettem. Aztán leesett. Hát persze! A vámpír kisugárzásom.
Mekkora marha vagyok! Robert közel hajolt hozzám, de nekem hirtelen elegem volt mindenből. Sam, vámpírkisugázás, illat. Minden! Felronhantam a lépcsőhöz.
Eszméletlen gyorsan. Nem fogtam vissza magam. Robert csak elképedt.
-Meg akartál csókolni!-futattam. Robert csak bólintott.
-Tudod te egyáltalán, hogy mi vagyok?-kérdeztem. Elegem volt mindenből. Elborult az agyam. Nem tudtam mit csinálok. -Nem-sutogta.
-Rakd össze!-sétáltam vissza a kanapé széléhez.
-Gyorsan futok, kerülöm a napfényt, elbírtalak téged-emeltem egyre jobban fel a hangom.
-Adaméknek mondtam, hogy ne öljenek meg-néztem a szemébe.
-Tudod mi vagyok?-kérdeztem újból lassan. Robert nagyot nyelt. Nem félt. Inkább csak megbánta, hogy megakart csókolni.
-Isabella Swan-kérdezte kicsit mosolyogva. Csak felnyögtem és lesütöttem a szemem.
-Nem engem szeretsz-folytattam minden szót külön kihangsúlyozva.
-Csak az aurámat-már olyan közel voltunk egy máshoz, hogy az orrunk majd nem össze ért, de amint kimondtam az igazságot felegyenesedtem.
Felmentem a lépcsőn azzal a tervvel, hogy majd mély depresszióba esek, de amint beakartam lépni a szobámba, Robert vissza húzott és megcsókolt.
Abban a pillanatban még soha senkinek a vérére nem vágytam úgy, mint az övére. Elképesztő illata volt. Nem tudtam koncentrálni a csókra úgyhogy szegény srác csak próbálta szétfeszíteni ajkaimat az övével, de nem engedhettem, mert ha megteszem biztos nem leszek képes uralkodni magamon és megölöm. Finoman eltoltam magamtól. Ő csak kifulladva nézett a szemembe majd megint le a számra. Erőt vettem magamon és vissza tartottam a lélegzetem. Így logikusan nem éreztem az illatát. Most már én csókoltam meg őt. Nem tudtam, hogy jól teszem e. Lehet ez az utolsó löket ahhoz, hogy magamba bolondítsam és ha egyszer megtörténik, az úgy marad. Roberttől nem akarom elvenni a lelkét. Az esélyét, amit nekem nem adtak meg. Szétválltunk.
-Ezt nem kellett volna-mondtam végül és beharaptam a számat. Robert csak rám nézett. Szemeiben ott ült a csalódottság és a fájdalom. Nem erre számított. Bűn tudatom lett.
-Nem akarom elvenni az életed-próbáltam vígasztalni.
-De akkor örökre együtt lehetnénk-hajtotta le a fejét. Felsóhajtottam.
-Nem is ismersz igazán Rob! Csak az aurámat ismered, de az nem én vagyok-mondtam ki azt amit gondolok.
-Akkor engedd, hogy megismerjelek!-emelte fel enyhén a hangját. Nem foglalkoztam vele csak be mentem a szobámba és bezártam. Neki dőltem az ajtónak és elkezdtem nézegetni a posztereimet amiket kiraktam. Nagy részt zenekarosakat. A szobám bézs színű fekete padlószőnyeggel. Középen egy francia ágy amin fekete ágytakaró van. Nem szoktam csak heverészni rajta. Az ajtó mellett jobbra lévő falnál van egy kis beszélgetős sarok. Van két ruhás szekrényem és egy rakat könyves polc. Rengeteg. De tényleg. Leültem az ágyamra és csak olvastam a címeket. Nem tudom mióta ülhettem ott, de hirtelen lentről hallatszott egy kis ordibálás egy csattanás és utána valami elkezdett dörömbölni az ajtómon.
-Zoé! Zoé nyisd ki! Adam Robertnek támadt-kiáltotta kétségbe esetten Jane. Felpattantam. Kinyitottam az ajtót és szél sebesen lezúztam a lépcsőn.
-Mit tettél vele?-szorította Adam Robertet a falnak.
-Semmit! Higyj nekem!-de Adam nem hitt. Lendítette a kezét, de én közéjük ugrottam így az ütés az én arcomat találta el. Vissza roppantottam a nyakam Adam fel majd egy hasonlóan nagyot bemostam neki. Hátra tántorodott, de végül sikerült megtalánia az egyen súlyát. Fogalmam sem volt, hogy most milyen kedvében lesz úgyhogy védekezően Robert elé álltam. Adam felnézett az arcát dörzsölve.
-Te aztán brutál vagy csajszi-mosolygott egy kicsit. Felegyenesedtem. -Miért támadtad meg?-kérdeztem nyugodtan.
-Én? Mikor?-kerekedett el Adam szeme.
-Az előbb-mondtam neki.
-Az előbb még Janenel néztünk filmet és kimentem telefonálni-válaszolta.
-Fogalmam sincs, hogy kerülök ide-nézett körbe.
-De így már világos mért ütöttél meg-nevetett fel.
-Hogy hogy nem tudod?-kerekedett el a szemem. Adam csak meghúzta a vállát, hogy arról sincs fogalma.
-Jane-fordítottam el a fejem.
-Elmondod mi történt?-kérdeztem vöröske barátnőmet.
-Nem tudom!-mondta ő is majd leült a lépcsőre és kíváncsian nézett tovább minket.
-Na jó! Mi történhetett?-kérdeztem.
-Adam. Emlékszel ki hívott?-
-Nem-
-És arra, hogy mit néztetek?-
-Karib-tenger kalózait-
~Abban viszont nincs semmi ami Adamat arra késztette volna, hogy Robertnek roncson.~gondolkodtam.
-Add a a telód-tartottam felé a kezem.
-Minek?-húzta fel a szemöldökét.
-Az előzményekben megtudjuk nézni a számot-mondtam.
-Jaa-világosodott meg mindeki.
Megkaptam a mobilt. 20:36 kor volt egy hívás ismeretlen számtól. Nagyon ismerős ismeretlen számtól. Megnéztem az én telefonomat hátha benne van. Hosszas keresgélés után megtaláltam.
-Sam!-kiáltottam. Most is itt van ebben biztos vagyok.
-Sam gyere elő! Tudom, hogy itt vagy!-kiáltoztam tovább. Egy halk puffanás az emeleten és még egy a lépcső előtt. Mondtam én.
-Mit csináltál Adammel?-kérdeztem.
-Én semmit!-emelte fel védekezően a karjait.
-Csak felhívtam-mosolygott pimaszul.
-És lehet, hogy egy kicsit hipnotizáltam-tartotta még mindig fel a kezét.
-Te szemét állat-rohant felé Adam.
-Á á á-állította le Sam majd csettintett egyett. Adam megállt egy pillanatra és Robertre nézett és után megint rárontott. Egy szemplliantás alatt kilöktem Robertet Adam útjából így az ütés megint engem ért. Lendületből kigáncsoltan Adamet és rá ültem, hogy ne tudjon felállni. Jane lefogta Samet, de az meg kitépte a kezeit a lány szorításából és olyat lekevert neki, hogy még Adam is felébredt. Lelökött és Samhez rohant. Verekedtek egy sort amikor Sam megint csettintett és az alkalmat kihasználva, hogy lefagytunk egy pillanatra elmenekült.
Adam a földön volt. Négykéz lábra emelkedett mi pedig vártuk, hogy kitőrjön a vihar. Mind a hárman őt néztük. Egy darabig csak fujtatott. -Adam?-kockáztatta meg Jane. Az említett fiú felkapta a fejét és színte vörös szemekkel nézett Robertre. Az utóbbi elkezdett felém hátrálni. Én egyébként is berontottam elé. Adam lassan felegyenesedett és elkezdtett felénk haladni.
-Jane állítsd le a pasidat, mert ki fog nyírni mindenkit-szóltam idegesen. Janenek több se kellett. Odarohant Adam elé és elkezdte gyengéden pofozgatni.
-Adam, Adam nyugalom! Ssss. Nézz a szemebe!-fordította a fiú fejét úgy, hogy a szemébe tudjon nézni. Adam abban a pillanatban megállt. A szeme egy darabig villogott majd megállapodott eredeti kék színénél.
-Jane!-sóhajtotta szinte. Barátnője a nyakába ugrott.
-Nyugi van?-kérdezte a lány. Adam csak lehunyta a szemét és bólintott egyett.
Fel lélegeztem. Hátra néztem Robertre. Fal fehér volt és egy picit remegett. Teljes testemmel hozzá fordultam. Megfogtam a két vállát.
-Jól vagy?-kérdeztem. Még egy másodperc kellett neki, de utána már a hangját is megtalálta.
-Köszönöm-bólintott. Adam lépett közénk. Kezett nyújtott Robertnek.
-Bocs haver! Nem akarlak kinyírni-sajnálkozott. Robert egy pillanatig csak Adam kezét és arcát figyelte felváltva majd egy "ezek a vámpírok milyen szeszélyesek" sóhajtás közepette kezet rázott a támadójával. -Adam. Elkéne mennünk Suleenhoz ezzel a problémával!-jelentettem ki, mert hogy tényleg ezt láttam a leghasznosabbnak.
-Neee mááár!-szomorkodott.
-De ő tud segíteni-győzködtem.
-Ah jó. Majd holnap este.-felelte.
-Megkaphatjuk a vendég szobát?-kérdezte Jane. Én csak lendítettem egyett a kezemmel jelezve, hogy menjenek. -Van vendég szoba?-csodálkozott Robert.
-Van-mondtam. -És akkor én mért itt aludtam?-mutatott a kanapéra.
-Mert Jane meg Adam voltak fent-legyintettem.
-És?-kérdezte.
-Akarsz te egy vámpír párnak a szobájában aludni? Tudod te, hogy mik történnek ott?-meséltem.
-Igazad van! Inkább passzolom-azzal vissza feküdt a kanapéra.
Én leültem az egyik fotelbe és hátra döntöttem a fejemet. -Jól vagy?-érdeklődött. Rá néztem.
-Mért ne lennék?-feleltem.
-Mert Adam ma vagy hatszor behúzott neked és hát nem kicsit-magyarázta.
-Tudom. De nem figyeltem rá-sóhajtottam. Lehunytama a szemem. Így ültünk néma csendben egy darabig. Megint gyenge vagyok. ~Elkéne menni vadászni~gondolkodtam. Nem volt kedvem egyedül. Régen simán belevetettem volna magam ilyenekbe, de most valami mágváltozott. Janet és Adamat nem vihettem, mert ők most egymással vannak elfoglalva. Robertet se ugye, mert hát ő meg ember, viszont nekem most kell vér. Beszívtam a levegőt és felpattantam a fotelből. Az ajtó felé vettem az irányt amikor Robert megszólított.
-Hova mész?-kérdezte. Megtorpantam. Nem mondhatom neki, hogy éppen egy ember társát készülöm megölni. Pedig ezt kell.
-Vadászni-feleltem azzal kiléptem az éjszakába.