Az idő végéig ✔

34.Fejezet

34.Fejezet
Semmi sem történt, pedig a lány még a homlokát is ráncolta, annyira próbált koncentrálni. Így teltek el hosszú másodpercek, aztán nagyot sóhajtva abba hagyta a próbálkozást. Eszembe jutott, amikor Suleennál jéggel kellett volna bevonnom egy szekrényt. Ugyan így festhettem én is.
-Nem megy - mondta a lány csalódottan.
-Hé! Semmi baj. Próbálkozzunk még! - tettem a vállára a kezem.
-Ti hogy csináljátok? - kérdezte csodálattal a tekintetében.
-Volt egy jó tanárom... - mosolygott Robert rám.
-Ahogy nekem is - gondoltam Suleenra.
-És neked is menni fog, mert neked nem csak egy, hanem két tanárod is van - mutattam magunkra.
-Ráadásul nekünk is gyakorolnunk kell, mert az egy dolog, hogy tudok csinálni valamit, de azért még nem megy annyira jól - magyarázta Robert.
-Én pedig kijöttem a gyakorlatból - értettem egyet. Luciába visszatért az elszántság.
-Jól van. Először meg kell tudnunk, hogyan tudod előhívni az erődet. Eddig úgy tűnik, arra jött elő ha veszélyben voltál. Próbáld egy ilyen helyzetbe képzelni magadat - adtam a tippeket, a lány pedig bólogatott, majd újból felállt támadó pózba, karjait maga elé húzva. Lehunyta a szemét. Percekig csak állt, mi pedig türelmesen vártunk. Megint feladta egy idő után.
-Nem megy! - szomorkodott. Sóhajtottam és eldöntöttem mit teszek, annak ellenére, hogy kicsit se volt hozzá kedvem.
-Hát... sajnálom - mondtam szigorú hangon. Lucia megzavarodva nézett Robertre, ám a fiú engem nézett szintén értetlenül. "Bízz bennem" tátogtam. Óvatosan bólintott.
-Ezek szerintem nem te vagy a mester...- mondtam és a kijárat felé intettem, mire az leomlott. Egy fáklya maradt a teremben.
-Így semmi hasznodat nem vesszük - pillantottam végül rá félelemkeltően. Nagyon utáltam, hogy meg kell ijesztenem, de ez tűnt az egyetlen megoldásnak. A lány kezdte összerakni a dolgot és félelem ült ki az arcára. Robert nem szólt semmit, nekem viszont hatalmas bűntudatom volt.
A lány szemébe néztem.
-Ne... Kérlek! - könyörögte.
-Sajnálom - feleltem dermesztő hangon. Hirtelen támadtam felé, de hagytam neki annyi időt, hogy el tudjon ugrani. Kezemmel előre böktem egy tűz golyót kibocsájtva, ami a lány felé tartott. Lucia kitért előle és térdre ereszkedve érkezett a földre. Közvetlen elé és mögé húztam földből egy falat. Rettenetes volt látni a rettegést benne. Újra egy tűzgolyót küldtem felé, már egy gyorsabbat, nagyobbat. A lány felsikoltott és ökölbeszorított kezét keresztben tartotta maga elé, aminek hatására egy kő páncél keletkezett elé. Abba csapódott a tűz és foszlott szét. Ledermedtünk. Lucia zihálását lehetett csak hallani, aki még mindig térdelve tartotta maga elé a karjait és becsukta a szemét. Aztán óvatosan kinyitotta, amikor nem észlelt több veszélyt. Kérdőn nézett a mosolyra az arcomon.
-Ne haragudj, de csak így sikerülhetett - kértem elnézést. A lány még mindig bizonytalan volt és a kő pajzsot maga előtt tartva emelkedett fel.
-Ne...Nem is akartok bántani? - dadogta. Megráztam a fejem. Lucia még mindig félt.
-Látod! Jegyezd meg ezt az érzést! - szóltam a pajzsra mutatva. Lucia úgy pillantott a kőre, mintha eddig észre se vette vlna, ami lehet, hogy így is volt.
-Jegyezd meg! - kértem még egyszer. Ekkor már kicsit nyugodtabbnak tűnt és bólintott. Aztán leengedte a karjait.
-Nagyon sajnálom - kértem bocsánatot megint.
-Semmi baj, de légyszíves ne csináld többször - nézett rám könyörgően.
-Nem fogom - ígértem meg.
-Lucia! Lucia! Jól vagy? Mit csináltak veled azok a szemetek? - hallottuk Oriol kiáltásait kívűlről. Lucia sóhajtott és a beomlott kijárathoz ment. Elhúzta a köveket, hogy lássák egymást Oriollal. A férfi aggódva nézett rá.
-Nincs semmi bajod? - kérdezte a lány vállára rakva a karjait és jobban szemügyre vette.
-Nem! Nincs semmi baj - bizonygatta Lucia.
-Akkor mért omlott be a bejárat? - kérdezte Oriol gyanakodva. Lucia hátra ézett rám aztán vissza a férfira.
-Én voltam. Bocsánat... - szabadkozott. Oriol hitetlenkedve nézett rá, de nem szólt semmit.
-Nézd! - terelte a témát Lucia és hátrébb állt a férfitól. Keresztbe rakta a karját maga előtt, pont mint az előbb. Egy hirtelen mozdulattal húzta oda, és egyből generálódott előtte a pajzs. Büszkén néztem a lány elégedett arcát, és szórakozottan Oriol meglepett tekintetét.
Oriol végül úgy döntött, hogy csatlakozik hozzánk, ezért az egyik falat támasztva figyelte, amit csinálunk.
-Rendben. Használd az érzést, amit megjegyeztél arra, hogy valami mást kreálj. Képzelj el egy oszlopot - magyaráztam a lánynak, aki bólogatott jelezve, hogy érti. Még szinte be sem fejeztem a mondtatomat, amikor ő már készen is volt a dologgal.
-Wow. Gyorsabban tanulsz, mint vártam - csodálkoztam.
-Most próbálj egy másik formát - kértem. Lucia bólintott és erősen koncentrálva, átformálta az oszlopot egy gömbbé.
-Megpróbálsz valami bonyolultabbat? - próbáltam feszíteni kicsit a határt. A lány erőlködött, de a gömb szétproladt.
-Nem tudom. Elfáradtam. Egy pillanat - sóhajtotta.
-Semmi baj. Nyugodtan ehetsz is egy kicsit ha szeretnél - biztosítottam mosolyogva. Kicsit talán feszélyezve éreztem magam Oriol jelenlétében. Kii ne lenne kissé zavarban, ha az az ember figyelné kételkedő szemekkel, aki a fimonan szólva nem szimpatizál vele, sőt nemrég megpróbálta megölni?
-Nem, nem kell. Csak egy pillanat... - válaszolta Lucia.
-Tuti?
-Tuti - mosolygott és már fel is állt a következő feladathoz.
-Oké. Próbálj meg egy nehezebb formát. Mondjuk egy kört, aminek a közepe lyukas - mondtam. Lucia újúlt erővel hamar megcsinálta a formát szinte teljesen tökéletesre. Robertre pillantottam.
-Jeget neki - biccentettem a kör felé. Bólintott és egy vízsugarat húzott át a lyukon úgy, hogy az a földből visszaérkezzen, majd dobbantott egyet, mire a víz megfagyott, ezzel megtartva a gyűrűt. Én szelet kavartam a fagyasztott gyűrű körül. Olyan nagyot, hogy felemelte a tárgyat. Amíg lebegett, tüzet gyújtottam alá, majd abbahagytam a szélcsinálást.
-Tartsd! - szóltam Robnak. A tárgy visszaesett a tűzre és ha a fiú nem tartja meg a jeget az simán elolvadt volna. A gyűrű egy jégtalapzaton állt, amit oldalról a tűz nyaldosott.
-Elég - intettem Robertnek, aki végül felegyenesedett "elengedve" az ő részét. A jég hamar elolvadt és eloltotta a tüzet, én pedig lebontottam a kő gyűrűt.
Utána még gyakoroltunk egy kicsit, egy idő után pedig úgy döntöttünk, hogy ennyi elég volt egy napra, úgyhogy végül elhagytuk a kistermet és visszatértünk a többiekhez. Lucia elhatározta, hogy körbevezet minket a barlangban, de végül csak Robert ment bele. Nekem nem volt sok kedvem hozzá, inkább leültem a tűzhöz. Figyeltem, ahogy a lányok készítik a füzért. Azt is észrevettem, hogy néhányan, akik eddig sátrat készítettek, azok áttértek fáklyára. Egy nagy óra volt az egyik falon. A számlapján szépen be volt jelölve, hogy mikortól van nappal és mikortól éjszaka. Egy hangszóró is szólt valahol, amiből a zene jött. Egyszer csak Oriol ült le mellém. Nem szóltunk egy szót sem, csak a tüzet néztük. Nem bírtam végül a csöndet.
-Mit szeretnél Oriol? - kérdeztem kicsit barátságtalanul.
-Hé. Nyugi - emelte fel a karját megadóan.
-Csak... Bocsánatot szerettem volna kérni, de... nem vagyok benne valami jó - vakarta meg a tarkóját kicsit zavartan.
-Úgyhogy bocs - vont végül vállat. Gyanús szemmel néztem rajta végig, és miután meggyőződtem, hogy tényleg nincs semmi trükk a dologban, biccentettem, jelezve, hogy elfogadtam. Megint csendben ültünk.
-Elég ügyesnek tűnsz az elemekkel - szólt végül.
-Kösz - feleltem.
-Milyen különleges embermúlttal kell rendelkeznie annak, aki egy ilyen hihetetlen erő hatalmában van? - érdeklődött felhúzott szemöldökkel és talán még egy óvatos mosoly is megjelent Oriol szája sarkában.
-Az az igazság, hogy nem tudom - nevettem kicsit zavartan.
-Hogy érted, hogy nem tudod? - értetlenkedett.
-Nem emlékszem az emberi életemre - vallottam be kicsit szégyenlősen, mintha ez valami nagyon gáz dolog lett volna.
-Ó - értette meg egyből.
-Ezek szerint nem vagyok ezzel egyedül... - mondta halkan, mire felékaptam a fejem.
-Mi? Te sem emlékszel? - próbáltam megbizonyosodni arról, hogy jól hallottam-e, amit mondott, de tudtam nagyon jól, hogy lehetetlen félrehallanom. Oriol megrázta a fejét.
Ott ültünk. A két vámpír, akik nem tudták, honnan jöttek, hogy lettek vámpírok és miért lettek azok. Akikről elképzelhetetlennek tűnt, hogy van bennük valami közös. Mégis találtak valamit, ami ráadásul nem is kis dolog.
-Semmire nem emlékszel? - kérdeztem.
-Semmire - ingatta a fejét.
-Te? - érdeklődött.
-Hát... Volt egy fura látomásom, ami emléknek tűnt. Van aki szerint az is volt, de... nem tudom - mondtam.
-Annyit tudok, hogy egy barátommal rokoni kapcsolatban állok - nevettem kicsit zavartan.
-Legalább annyit - gondolkodott Oriol.
-Tudod honnan jöttél? - érdeklődtem.
-Nem - válaszolta.
-Te?
-Valószínűleg Skóciából, de ezt is csak emiatt a barátom miatt tudom - meséltem. Megint beállt a csend.
-Vajon miért nem emlékszünk? - tanakodtam.
-Ötletem sincs - gondolkozott a férfi is. Ennyi volt a beszélgetésünk. Elég fura volt megtudni a dolgot és nem is nagyon tudtuk, hogyan viszonyuljunk egymáshoz. Oriol szerintem épp annyira meglepődött, mint én. A tűzbe meredtünk mind a ketten, és a gondolatainkba merültünk. Aztán egyszer csak Oriol felpattant.
-Gyere! Körbe vezetlek! - nyújtotta a kezét. Eltűnődtem egy pillanatra, hisz Lucia is megtette volna, amire nemet mondtam, de úgy éreztem, hogy Oriollal jóban kell lennem és nem csak azért, mert egyikünk sem emlékszik az ember életére. Oriol egy meghatározó, vezető figurának és erős szövetségesnek tűnt.
-Rendben, de Lucia is elakart vinni, úgyhogy ha találkozunk velük, akkor csatlakozunk hozzájuk! - egyeztem bele.
-Ok. Felőlem - vont vállat Oriol és megindult afelé az alagút felé, ahol ki lehet jutni a barlangból. A falon látszódott, hogy kint még világos van, de már nem sokáig, ahogy az óra is mutatta.
-Miért véded ennyire ezeket a vámpírokat? Ők is tudnak vigyázni magukra - kérdeztem, miközben elfordultunk egy sötétbe vezető járat felé.
-Ezt úgy kérdezed, mintha nagyon fura lennék - jegyezte meg a fiú egy halvány félmosollyal.
-Nem. Nem úgy értem. Csak nem ismerek vámpírt aki ennyire vigyázna másokra - magyaráztam. Oriol csak később válaszolt.
-Nem tudom te hogy vagy ezzel... de nem tudom honnan jöttem. Nem tudom kik voltak a családom, vagy hogy egyáltalán volt-e családom. És ha erre gondolok, mindig magányosnak érzem magam. Az ellen, hogy az emberi családomat elveszítsem, semmit nem tudtam tenni... de azért, hogy ezt a családomat NE veszítsem el, ezért igen...
-Ti Roberttel ketten vagytok? - kérdezte Oriol, ahogy még mindig azon az egy, sötét kis vájatban sétáltunk.
-Csak most. Ketten jöttünk Brazíliába - meséltem.
-Értem. A többiek? Rájuk nem veszélyes ez az... izé? - érdeklődött.
-Az az igazság, hogy elég hosszú sztori a milyénk - vakartam meg a tarkómat.
-Van időnk... - pillantott rám. Sóhajtottam, aztán végül belekezdtem az egészbe. Onnantól, hogy Suleennál megismerkedtem Adammel, találkoztam Roberttel, Lorenen át egészen addig, hogy megkaptam a levelet és eljöttünk otthonról. Meséltem neki Samről, meg arról, hogy hogyan próbáltam meg elintézni az első alkalommal. Csupán a jóslatot hagytam ki, ami baromi önző dolog volt tőlem, de úgy gondoltam, hogy ha Oriol megtudja, hogy megkaptam az Óment, azonnal elküld minket. Miközben meséltem, elhaladtunk egy napelem "farm" mellett gyakorlatilag, amit Oriol gyorsan leírta annyival, hogy innen szerzik az energiát. Az egész egy medencében volt, ahol már láthattuk, hogy a nap éppen lemenőben van. A biztonság kedvéért így is csak az árnyékban maradtunk.
-És miért féltek ennyire ettől a Sam nevű tagtól? Amikor egyedül volt elintéztétek. Most is sikerülne, nem? - gondolkodott.
-Éppen ez az. Ha akkor nem porladt el, akkor már biztosan immunis a napfényre és ki tudja mennyire erős - mondtam.
-Értem. Rád vadászik nem? - faggatott tovább.
-Úgy tűnik - válaszoltam.
-Te pedig elküldted a barátaidat, hogy megvédd őket. Kivéve Robertet, akit amúgy se tudtál volna elküldeni - gondolkozott.
-Igen - sóhajtottam.
-Látod? Te is megvéded a tieidet - juttatott végül következtetésre. Ezt végiggondoltam.
-Lehet - ismertem be. Ekkor futottunk bele Robertékbe. A fiú kérdőn nézett rám, válaszként egy nyugtató mosolyt küldtem felé, mire bólintott. Lucia és Oriol éppen megbeszélték a dolgokat. Hogy Oriol elkezdett körbe vezetni, de én mondtam neki, hogy ha találkozunk velük, akkor csatlakozunk stb... és megbeszélték, hogy Robert mit nem látott még. Így hát végül velük tartottunk.