Az idő végéig ✔

Külön kiadások

K.K.
[Adam szemszöge]
Ember életemben apám a hadseregben szolgált. Rangos személy volt. Hadnagy. Ketten voltunk testvérek, én voltam a kisebbik. Anyámmal vártuk négyen haza mindig. Amikor haza ért elmesélte a kalandjait, majd megcirógatta az arcomat és azt mondta, hogy majd én is ilyen leszek ha nagy leszek. Mindig birkóztunk a bátyámmal és apám büszkén nézett rám amikor én győztem. Miután elhagytam Elizabethet katonának szegődtem. Vámpírként elpusztíthatatlan voltam és a legerősebb, csakhogy nem én voltam az egyetlen. Nickkel párba osztottak minket.
-Nick Walker! Ezt itt a társa Adam Smith! Önök végezték el a kiképzést a legjobban! Ismerkedjenek meg, mostantól ketten mennek bevetésre! - mutatott be minket egymásnak a hadnagy. Nickkel mindent tudóan egymásra mosolyogtunk és kezet fogtunk. Már akkor tudtuk, hogy elleszünk, mint vérszívók.
-Örülök - bólintott. Itt kezdődött vámpír életem leglazább 2 évtizede.

K.K.
[Jane szemszöge]
-Mit kérsz még Sam? - kérdeztem vezetőmet. Miért a vezetőm? Bonyolult. Talán azért, mert félek tőle. Nem vagyok olyan erős, hogy legyőzzem. A barátnőm amúgy is itt van szintén.
-Semmit. Azt csinálsz amit akarsz - intett és tovább nézte hatalmas kivetítőjén a filmet. Sam egy óriási várban él. Imádta a reneszánszt.
Leültem Léna mellé aki az egyik bársony kanapén foglalt helyet és mi is néztük a filmet. Ketten voltunk lányok. A fiúk éppen az ebédre szánt ember lánnyal játszadoztak.
-Azért ne egyétek meg! Éhes leszek és ha nincs ember akkor valamelyikőtök vérét fogom kiszívni - fenyegette őket Sam. Végig néztük a filmet. Közben a "szolgálók" is kaptak ennivalót.
Beesteledet. Sam az órájára nézett, majd felpattant és csak úgy elment. Mindig ilyenkor ment el, de senki se tudta hova. Fúrta az oldalamat a kíváncsiság úgyhogy az nap éjjel követtem. Egy vámpírlány házához ment. Az ablakból láttam őket. A lány amikor meglátta Samet mérges lett. Elkezdtek ordítozni egymással, majd Sam egyszer csak felpofozta és elment. Miután nem láttam sehol a fiút bekopogtam a lányhoz. Ideges arccal nyitott ajtót.
-Szia! Jane vagyok - nyújtottam kezet mosolyogva.
-Zoé - rázta meg.

K.K.
[Briana szemszöge]
-Biztos, hogy eljönnek? - kérdezte Jennifer. Abban a pillanatban, ott a fagyos éjszakában semmi másban nem voltam biztos csak is abban, hogy a suli legmenőbb pasijai eljönnek és elvisznek minket a valentin napi suli-bulira.
-1000% - válaszoltam. Barátnőm csak sóhajtott egyett és még jobban összehúzta magán a kabátot. Egyik lábáról a másikra ugrálva próbált felmelegedni és a kezei a kabát zsebeiben voltak. Már vagy 20 perce állhattunk a dermesztő hidegben, úgyhogy Jennek minden oka megvolt panaszkodni. Ám akkor fordult be a fekete terepjáró, megvilágítva az egész utcát a fényszórójival. Megkönnyebbült mosoly terült szét az arcomon. A jármű lassított és lefékezett előttünk. Kinyílt a két jobb oldali ajtó elöl, hátul. A volán mögött Spencer villantotta rám szívdöglesztő mosolyát, Jennifer pedig Zack pillantásától olvadt el.
-Mondtam... - súgtam Jennifernek és elindultunk a kocsi felé.
-Sziasztok! - köszöntek a fiúk egyszerre, mi pedig bepattantunk melléjük a kocsiba.
-Jól néztek ki! - bókolt nekünk Spencer.
-Az biztos! - biccentett Zack is egy kedves mosollyal. Amint csapódtak az ajtók, Spencer máris beletaposott a gázba.
-Ugye nem vártatok sokat? - kérdezte sofőrünk. Jennel összenéztünk a beltéri visszapillantóban.
-Neem! - vágtuk rá szinte egyszerre. Barátnőm boldognak tűnt, miután már beültünk a kocsiba. Mondjuk én is boldogabb voltam, hogy nem kellett jégkockává fagynom. Pár perc múlva megérkeztünk a sulihoz, és a tornateremből már hallatszot is a zene. Spencer leparkolt,a fiúk pedig kisegítettek miket a kocsiból. Spencerrel átölelve indultunk el a terem felé. Néhány diák kint levegőzött párosával vagy éppen csoportba verődve. Mi négyen egyenesen bementünk. A fiúk egyből a táncparketthez vezettek minket, ahol párok lassúztak a zenére. Spencer egy félmosollyal a száján nézett mélyen a szemembe, miközben a zene ütemére libbentünk. Egymásnak támasztottuk a homlokunkat,és eszembe jutott az utóbbi pár hónap, amit együtt töltöttünk. Voltunk moziban, kajálni, szinte minden este haza kísért.... Csukott szemmel élveztem, hogy mellettem van.
-Szeretlek - mondta épp annyira hangosan, hogy a zene mellett pont meghalljam. Ez volt az első alkalom és ezzel kezdődött minden.
A szobámban ülve izgatottan vártam, hogy Spencer bejelenkezzen skypeon, és megejtsük azt a napi 2 órás beszélgetést amit kb. egy hónapja csinálunk. Amióta elutazott 3 hónapos cserediák prorgamjára, amiről nem is tudtam, hogy jelentkezett rá. Minden esetre - beszámolója szerint - ez volt élete egyik legnagyobb álma, és nyilván a barátnője lesz az, aki a legjobban támogatja mindebben. Piszkosul hiányzott, de szerencsére Jen megpróbálta elterelni a figyelmemet, hogy hamar leteljen ez az évszak.
Pár perc múlva Spencer neve mellett felvillant a zöld ikon, miszerint online, és szokás szerint szinte egyből átváltott pirosra. Megnyitottam a skype ablakot, és ahogy megjelent a profilképe kinagyítva, megszólalt a tipikus skype csengőhang. Egyből rákattintottam a fogadásra.
-Szia! - köszöntem bele mosolyogva. Ezek a beszélgetések voltak a napom fénypontjai. Betöltött a kép is és megláttam Spencert, aki a fején kapucnival nézett a kamerába a szokásos félmosolyával.
-Szia hercegnő! Mi újság? - kérdezte. Én egyből sorolni kezdtem a dolgokat, mint pl. megfutattak tesin, kaptam ötöst fizikából és Jenniferrel voltunk kajálni. Spencer türelmesen hallgatta, és még azt is merem állítani, hogy érdekelte egy olyan apróság, hogy szereztem egy új köröm lakkot.
-És ott? - fejeztem be végül.
-Itt nincs sok. Megy az élet - mondta. Közelebb hajoltam a képernyőhöz. Bár Spencer arcát árnyékolta a kapucni, attól még így is láttam, hogy sápadt.
-Jól vagy? - érdeklődtem.
-Igen. Miért? - vont vállat.
-Csak nagyon fehér vagy - mondtam.
-Ja az! Kicsit megfáztam nem nagy ügy - legyintett kicsit feszülten.
-Tuti? - aggódtam.
-Tuti - bólintott. Még beszélgettünk egy darabig semmiségekről igazából, aztán a fiú ránézett az órára és kijelentette, hogy késő van, és aludjunk. Nem akartam elköszönni tőle, úgyhogy ameddig csak tudtam húztam még az időt, de aztán Spencer ellentmondást nem tűrő hangon kijelentette, hogy aludjak, mert a fejlődő szervezetnek nem tesz jót a kialvatlanság. Én pedig beletörődtem nagy nehezen.
Elraktam a laptopom, lekapcsoltam a villanyt és még a telómon küldtem egy SMS-t.
Briana: Hiányzol.
Pár pillanat múlva jött is a válasz.
Spencer: Te is nekem hercegnő. Nem is tudod mennyire.
Egyik este épp Jennifertől mentem haza. Kint már sötét volt és az eső is esett. Mivel Jennifer nem lakik túl messze tőlünk, gyalog mentem. Gyorsan haza akartam érni, úgyhogy a rövidebb úton mentem. Gyors tempóban gyalogoltam az esőben, mielőtt még bőrig ázhattam volna. Befordultam a sarkon, ahol két alak állt a falnak támaszkodva.
Nem törődtem velük, csak mentem tovább. Amikor megláttak, elrugaszkodtak a faltól és nem lehetett nem észre venni, hogy velem tartják a lépést. Szorosabban fogtam a válltáskám pántját és gyorsabb tempóra kapcsoltam. Jöttek velem. Céltudatosan siettem a sarok irányába, ahol ha befordulok, megmenekülök. Mikor már igazán nem voltam messze, hallottam, hogy mögöttem a két alak gyorsabbea kapcsolt. Amilyen gyorsan csak tudtam, futni kezdtem, de hamar utólértek. Az egyik az utamba állt, a másik hátulról megfogta a karomat. Nem tudom, honnan és hogyan, de egy kapucnis tag termett mellettem. Letépte rólam a csávó karját és lefejelte. Addigra a másik már észbe kapott és a csuklyásra rontott, aki egy könnyű mozdulattal hátracsavarta a karját és átdobta a vállán. A két alak nyöszörögve feltápászkodott és olyan gyorsan húzták el a csíkot, hogy szinte nem is láttam őket. Mikor eltűntek hátrébb léptem a kapucnistól, mert ki tudja, hogy nem akar-e magának. Lassan közelebb lépett hozzám és lehúzta a csuklyáját. A félhomályban elősször nem ismertem fel, de aztán az utca lámpája megvilágította sápadt arcát és annyira megdöbbentem, hogy a szám tátva maradt. Megtorpantam, Spencer pedig csak jött felém.
-Szia hercegnő! - köszöntött egy bizonytalan mosollyal az arcán. Lassan észbe kaptam és válaszoltam.
-Te... Hogy hogy itt? - jutottam végül szóhoz.
-Később elmagyarázom, de most hazaviszlek - jött közelebb és a térdem alatt átfogva felemelt úgy, mintha pihe könnyű lennék.
-Kapaszkodj erősen - utasított. Nem kellett kétszer mondania, a karjaimat szorosan a jéghideg nyaka köré fontam. Mélyen beszívtam az illatát... ami nem volt annyira erős, mint eddig. Mintha halványult volna. Mikor Spencer elindult. Először felugrott egy szemetes konténerre, onnan egy ablak párkányra, és a következő pillanatban már a tetőn voltunk.
-Mi a... - akartam kérdezni.
-Bízz bennem! - szakított félbe. Bólintottam. Spencer hihetetlen sebességgel szálguldott a háztetőkön. Ekkor kezdtem el félni Spencertől.
Aztán az egyik nyitott ablakon beugrott, és már a szobámban is voltam. Óvatosan letett az ágyamra és mellém térdelt. Enyhén sokkos állapotban voltam még az előbb történtektől, és amikor az agyamnak sikerült feldolgozni a dolgokat, távolabb húzódtam Spencertől.
Spencer a reakciómat látva felsóhajtott.
-Biztos sok kérdésed van - dörzsölte meg orrnyergét.
-Tedd fel őket! - biztatott. Megpróbáltam elnyomni magamban a félelmet.Bólintottam és összeszedtem a dolgokat, amikre kíváncsi vagyok.
-Elutaztál?
-Igen.
-Angliába?
-Nem.
-Hol voltál?
-Kanadában.
-Miért?
Spencer nem válaszolt egy darabig.
-Ne akadj ki! - utasított.
-Tuti csaj van a dologban - motyogtam.
-Mi? - értetlenkedett.
-Neeem! - rázta meg a fejét. Ebben az egy szóban benne volt minden ami elhitette velem, hogy igazat mond.
-Hadd mondjam végig - csendesített el. Mikor látta, hogy figyelek, kicsit idegesen beletúrt a hajába.
-Én... Nem... - dadogta.
-Én nem vagyok olyan, mint régen - mondta ki.
-Ezt, hogy értsem? - kérdeztem.
Sóhajtva levette a pulcsiját. Nem csak az arca volt sápadt. A karjai ugyanúgy fehérek voltak és gyanítottam, hogy a mellkasa is. Lassan közelebb léptem hozzá. A karomat kínyújottam, mire hátrált egy pillanatra, de aztán ahogy megint közeledtem, már nem mozdult. Szoborként várt, amíg az ujjaim meg nem érintették a karját. Jéghideg volt, de ez csak most tudatosult bennem. Szinte egyből visszakaptam a kezem. Spencer lesütött szemmel várt.
-Mi történt? - suttogtam. A fiú enyhén fájdalmasan emelte rám a tekintetét. Sóhajtott egyet.
-Ne akadj ki... - mondta ismét.
-Ez bizarr...- motyogta. Megint sóhaj és mélyen a szemembe nézett.
-Vámpír vagyok - jelentette ki egyszerűen. Ez a két szó elég lassan jutott el a tudatomig. Amikor leesett, felnevettem. Vártam, hogy csatlakozzon hozzám és azt mondja, csak egy vicc volt. De mélyen hallgatott. Ugyanúgy komoly arccal állt a szoba közepén, testhez álló pólóban és csak most vettem észre, mennyire szívdöglesztő. Bár abban a pillanatban nem az volt a legnagyobb dolog.
-Te komolyan mondod - esett le. Teljesen lefehéredtem.
-Briana - közeledett, de én reflexből hátraléptem. Megállt és feltette a kezét, jelezve, hogy ott is marad.
-Nyugodj meg. Nem szeretnélek bántani. Ülj le az ágyra - lassan és nyugodtan beszélt. A hangja szinte simogatott. Ekkor döbbentem rá, hogy a skype hangja nem helyettesítheti az igazit. Nem akartam, hogy elmenjen, bármennyire is féltem. Vágytam rá, hogy maradjon. Ezután a 2 és fél hónap után.
Spencer leült a szoba tőlem legtávolabbi sarkába a földre. Pár pillanatig csak néztük egymást.
-Hogy lehet? - kérdeztem végül megtörve a csendet.
-Emlékszel arra a lepukkadt gyorsétteremre, ahol dolgoztam? - túrt idegesen a hajába. Bólintottam.
-Emlékszel arra is,amikor az egyik este beraktak éjszakásnak? - tudakolta.
-Igen - válaszoltam határozottan. Az volt az utolsó napja annál a béna kajáldánál.
-Amikor végeztem, jött Joe, hogy leváltason hajnalban. Tök egyedül voltam az utcán. Akkor kezdett feljönni a nap. Én pedig már majdnem otthon voltam, amikor egy alak suhant el mellettem. Hihetetlen gyors volt. Megálltam és összezavarodva próbáltam keresni, hogy hol van. Aztán végül úgy voltam vele, biztos képzelődöm. Továbbmentem, de elkapott és mielőtt még észhez térhettem volna... - elhalgatott. Nem is kellett, hogy folytassa. Megértettem. Nem szólt egyikőnk sem. Spencer lehorgasztott fejjel ült.
-Sajnálom, hogy ezen kellett átesned - mondtam végül. Rám pillantott és egy bánatos félmosollyal ajándékozott meg.
-Egy Suleen nevű vámpír talált rám és a kanadai otthonába vitt - mesélt tovább.
-Nem akartalak itt hagyni Briana! Nem voltam rá képes, de tudtam, hogy muszáj lesz. Különben bántani foglak. Egy hetet bírtam. Után elkezdtem visszajárni éjszaka. Mindig csak este. Onnan néztelek - mutatott a másik ház tetejére.
-Miután beszéltünk, mindig ide jöttem és figyeltelek, de nem léphettem veled kapcsolatba, mert a vérszomj erősebb lett volna - magyarázta.
-És mi változott ennyi idő alatt? - kérdeztem vissza.
-Kaptam egy ilyet - emelte fel a kezét és rámutatott a gyűrűre.
-Ez elnyomja a vámpír képességeket. Kimehetek a napra, kisebb a vérszomj és az érzékeim is tompulnak - folytatta és egy picit közelebb jött. Kicsit megnyugodtam. Végigbeszélgettük az éjszaka hátralévő részét. Spencer egyre közelebb és közelebb jött, én pedig azon kaptam magam, hogy már az ágy végén ülve várom. Mellém ült és a vállára hajtva a fejem beszélgettünk tovább amíg el nem aludtam.

Halloweni K.K.
[Jennifer szemszöge]
A sötét utcán sétáltam. Nem mehettem haza, mert összevesztem a szüleimmel egy dolgon. Nem szeretem megosztani a gondjaimat. Éppen a barátomhoz, Zackhez tartottam. Csak benne bízok ilyenkor. Ő mindenben segít nekem és támogat. Lefordultam egy sikátorba, így sokkal rövidebb az út. Zsebre dugtam a kezem a fekete kabátomba. Nem féltem, hogy megtámad valaki. Nem érdekelt semmi csak, hogy eljussak a fiúhoz. Köd támadt körülöttem, egy szempillantás alatt. Egy fekete hajú barna szemű lány lépdesett felém.
-Briana! - kiáltottam. A legjobb barátnőm, de már egy hónapja nem láttam.
-Jennifer! - ölelt meg óvatosan. A karjába vetettem volna magam. Annyira hiányzott! Nem mondhattam neki semmit a balhéról. Meglepett, hogy milyen hideg a bőre.
-Jól vagy? - toltam el magamtól, de a kezét nem engedtem el. Mint a cövek úgy állt előttem és csakis előre nézett. Szebb volt, mint valaha. -Az elmúlt időben történt ez-az - sütötte le a szemét.
-Hé! Tudod, hogy nekem elmondhatod - ráztam meg egy kicsit. Újra a szemembe nézett. Hirtelen rám vicsorított és közben sziszegő hangot adott ki. Ijedtségemben hátraestem és próbáltam elkúszni tőle. Ő szomorúan megrázta a fejét.
-Szeretném ha csatlakoznál - súgta nagyon halkan. Nem mozdult. Féltem. Nem tudtam miről beszél és, hogy mi történt vele.
-Hova csatlakozzak? Mi ez az egész? Mi történt veled? Mért nem vagy az, aki régen? - kezdtem vele ordítozni. Hirtelen egy fiú karolta át Briana derekát és megpuszilta a lány vállát. Spencer. Briana barátja, akivel két hónapja vannak együtt. Nem is láttam honnan tűnt fel a fiú, olyan gyors volt.
-Szeretnéd ha mellettünk lenne, ugye? - kérdezte Brianatól halkan. Barátnőm engem nézett szenvedve, mintha nem tudná mit tegyen. Vett egy mély levegőt és hozzám ugrott irtózatos sebességgel. Kétségbe esetten elkezdtem kapálózni amikor leakart fogni. Nem tudtam mire készült, de gondoltam, hogy nekem fájni fog. Óvatosan próbált elősször lefogni, de utána megelégelte és határozottan a fejem fölé nyomta a kezemet. -Sajnálom - tátogta. A hideg betonon fekve Briana beleharapott a nyakamba, majd sötétség.