Az idő végéig ✔

31.Fejezet

[Zoé szemszöge]
Továbbra is Robert szemébe néztem, ő pedig ez enyémbe. Megpróbáltam az agyamba égetni minden vonását. -Nem... Nem az nem lehet. Ugye csak vicceltek? - kezdte lassan, de a végén a szavak kétségbeesésbe fulladtak. A többiekre nézett.
-Miért gondoljátok, hogy ez biztos? - kérdezte. -Nem Zoé az első, aki megkapta a legrosszabb óment - válaszolt Katya kicsit szomorúan maga elé meredve. -Apám meghalt, Ő is megkapta ezt, Yana előre látta - pillantott a társaságunkra. -Akkor sem fog ez történni! Nem történhet ez. Biztos, hogy el lehet kerülni! - fogta a fejét. -Add a kezed! - kiáltott rám. A tömeg zsibongása és a zene elnyomta Robert hangját ezért nem mindenki pillantott felénk, de azért volt pár érdeklődő szem.
-Robert... - kezdtem, de ő közbeszólt.
-Add a kezed! - mondta mostmár parancsoló hangon. Lassan felé nyújtottam,ő pedig kapkodva magához húzta. -Mutasd meg, hogy hol láttad! - pillantott Yanara. A nő megmutatta azt a pontot a tenyeremen. Robert egy darabig elemezte. -És ez mi? - mutatott egy másik pontra. Yana összehúzott szemöldökkel vizslatta a tenyerem. -A remény lenne, de sajnos az ómen jele sokkal erőteljesebb. Az esély a változásra rendkívül kicsi. - csóválta meg a fejét szomorúan. -Nem hiszek neked - mondta a fiú egyszerűen, majd elengedte a kezem, végigsuhant a báron, ki az ajtón és eltűnt. Szinte egyből felugrottunk mindannyian, hogy utánamenjünk. -Ne! Várjatok! - intettem le őket. -Majd én - mondtam és amilyen gyorsan csak tudtam, Robert után rohantam.
A fiú kirontott a bolt ajtaján és az erdő felé ment. Berohant a fák sűrűjébe, én pedig utána. Hallottam, ahogy zihál és szinte éreztem, hogy a levegő a feszültségétől vibrál. Nemsokára megállt egy helyen, ahol a fák kicsit ritkábban voltak. Görnyedten eltántorgott egy fáig. Megtámaszkodott rajta egy másodpercig. -Nem hiszem el! - kiáltotta és dühösen belecsapott a fába, ami derékban kettéreccsent. Elkerekedett szemmel néztem, ahogy az ütés nyomán jég kezdett szétterülni a fa törzsén, ami lassan kiterjedt az egész fára. Robert észre sem vette, kitépett egy másik fát a földből gyökerestől és elhajította. Ahogyan repült a fa, a hold fényében megcsillant a jég, ami ezt a fát szinte azonnal belepte. Mielőtt földet ért, a talajból jégcsapok törtek elő egy pillanatra, majd vissza is húzódtak.
Robert a tarkójára csúsztatta a kezeit és a vonásai mérgesről mintha szomorúra váltottak volna. Ám a következő pillanatban megint dühössé vált, és ökölbe szorított kézzel a combjára csapott. A fiú egy szabályos kört "készített" maga körül, amit a földből kimeredő durva jégtüskék alkottak. Meg se látta, mert csukott szemmel a térdére támaszkodott és hevesen zihált. Robert tetemtő etejétől teljesen lesokkolódva csak bámultam. Még nekem, egy vámpírnak is sok volt az az elementális, durva erő, ami neki jutott.
-Robert... - mutattam kinyújtott újjal a jégre. A fiú rám emelte a tekintetét és akkor vette észre a jeget, ami körülölelte. -Mi a...? - lépett picit hátrébb, de lnekihátrált a mögötte lévő jégcsapoknak. -Miért zártál körbe? - érdeklődött. -Nem én voltam - feleltem.
-Akkor ki? - kérdezte hitetlenül. Válaszként rámutattam a fára, amibe beleütött, és a másikra, amit elhajított. Összehúzott szemöldökkel tanakodott. -Ez nem lehettem én, ugye? - kérdezte hitetlenkedve. -Eddig én is azt hittem - válaszoltam. A jeges fákra meredtem, a fiú pedig közelebb lépett hozzám. Felsóhajtottam, és az arcomat Robert vállába fúrtam.
-Akkor sem engedem, hogy ez megtörténjen - mondta. -Nem tudsz ellene mit tenni - válaszoltam. Csönd.
-Add a kezed - tolt el egy picit magától.
-Minek? - kérdeztem kelletlenül.
-Ha Yananak sikerült jövőt mondani, akkor nekem is fog. Meg akarok róla győződni - felelte és sürgetően megrázta a felém tartott kezét. Gondosan tanulmányozta egy darabig a tenyeremet.
-Nem is tudod, mi mit jelent - vádoltam.
-Ha ez itt a remény - mutatott egy pontra.
-És ez a legrosszabb ómen - mutatott egy másikra.
-Akkor ez mi? - mutatott egy harmadik pontra. -Honnan tudjam? - kérdeztem.
-Nem vagyok jós -
-Yana tuti tudja- kapta a fejét az M&Z bolt felé, és mire észbe kaphattam volna, már maga után rántva futottunk vissza. A többiek ugyanannál az asztalnál ültek. Nem igazán beszélgettek. Mintha a legrosszabb ómen rájuk is átragadt volna. Robert utat tört magának a többi vámpír között, és egyenesen Yana felé tartott. -Ez mi? - kérdezte a fiú ugyanarra a bizonyos pontra mutatva, mint az erdőben. Yana megnézte.
-Honnan veszed ki mindig a legpozitívabb jelentéseket? - kérdezett vissza.
-Mért mit jelent? - -Összetartás - mondta.
-És ez még mindig nem változtat semmit? - nyagatta Robert. Yana és Suleen összenéztek.
-Én nem hallottam még soha, hogy a legrosszabb ómenhez társult volna bármi jó is. Főleg nem kettő - magyarázta Suleen Yananak.
-Magam sem láttam még hasonlót - válaszolta Yana.
-Csupán csak hallottam olyanról, hogy valakinek valami pozitív is társult volna a legrosszabb ómen mellé - mesélte kicsit elgondolkodva a nő. -De ő meghalt - folytatta. Mindannyian gondolkodtunk, bár nem igazán tudom, hogy min.
-Akkor ez jó? - kérdezte Robert.
-Mindenféleképpen. Bár nem tudom, hogy mennyire erős. Az összetartás az egyetlen olyan jel aminek nem lehet megmondani a pontos erősségét, mert mindenhol másmilyen - magyarázta Yana.
-Lehet erősebb az ómennél? - faggatta tovább Robert.
-Nem tudom. Még soha nem láttam a kettőt együtt - rázta a fejét a nő. -De jót jelent, nem? - kérdeztem. Feszült csend telepedett a kis társaságunkra, ahogy mindenki Yana válaszát várta. A jósnő átgondolta a dolgokat, hogy semmiféle képpen se hazudjon.
-Rosszabb tuti nem lesz - mondta.
Lassan engedett a feszültség, a többiek is jobb kedvre derültek. Beszélgetni kezdtek, de néha kaptam egy-egy aggódó pillantást, ami bevallom, jól esett. Nem igazán volt még tapasztalatom arról, milyen, ha az embernek van barátja, de nagyon jó. Ugyan nem akartam őket terhelni mindezzel, de ők mégis annyira a szívükre vették ezt az egészet, mintha velük történt volna. Robert, Suleen és én csak halkan szóltunk egymásnak egy-egy rövid mondatot. -Rob - szóltam. Érdeklődve rámpillantott.
-Mondjuk el - biccentettem Suleen felé. A fiúnak nem kellett magyaráznom, tudta, hogy az erdőben történtekre gondolok.
Bólintott, majd egy sóhajtás kíséretében visszafordult Suleen felé, aki az előző szóváltásunkat hallva kérdőn nézett, hol Robertre, hol rám.
-Tehát. Amikor kint voltunk - kezdett bele.
-Kicsit elvesztettem a fejem és... Törtem, zúztam - vakarta meg a tarkóját.
-És hát valahogy, valahonnan a fákat, amikhez hozzáértem, jég vette körbe és a végén pedig jeget "varázsoltam" magam köré - rajzolt idéző jeleket és befejezte a sztorit. Suleen egy rövid ideig gondolkodva meredt maga elé, emésztgetve Robert szavait. -Biztos, hogy nem te voltál? - emelte bambulásából a tekintetét rám. -Ezer százalék - válaszoltam. Suleen megint töprengett, aztán sóhajtva felállt.
-Gyertek egy kicsit - intett az ajtó felé, mire mindketten felpattantunk és kifelé vettük az irányt.
-Hová mentek? - kiáltott utánunk Nick.
-Nem sokára jövünk - válaszolt vissza Robert. Nick biccentett.
Mikor kiértünk az erdőhőz, ahol nemrég jártunk, Suleen megállt. -Készülj fel Zoé vízzel, rendben? - kérdezte. Kicsit értetlenül, de bólintottam.
Suleen mély levegőt vett. Egy pillanatra mintha elbizonytalanodott volna, de aztán arca újra visszanyerte nyugodtságát. A karjait lazán az oldala mellett tartotta. Lehunyta a szemét és egy pillanatig nem moccant. Ezután szép lassan elkezdte felemelni az alkarját, csupán könyékből. Nem hittem a szememnek. Ezzel párhúzamosan két tűzcsík villant fel Suleen körül, és szép lassan, spirálban haladtak felfelé és felfelé egészen addig, amíg Suleen a feje felett össze nem érintette a két tenyerét. Minden porcikájával koncentrált, az egy nagy tűzgolyóvá összeolvadt csíkokra a feje felett. Pár pillanat múlva egy sárkány rajzolódott ki a lángokból, utána egy virág, egy ló és egy vár. Aztán az egész megint egy golyóvá lett. Suleen pedig maga előtt leírt vele egy végtelen jelet úgy "húzva" a kezével a gömböt, mintha láncra lenne fűzve. Ezután az égre irányította, ahol ezernyi pici parázzsá robbantotta szét. Teljesen úgy nézett ki, mint a tűzijáték. Suleen újra leeresztette a karjait, és várokzva pillantott ránk. Egy szót se bírtunk szólni, ugyanis az állunkat valahol elhagytuk a földön... Türelmesen várt. Láttam az arcán, hogy egy kicsit mintha ő is lesokkolódott volna. Mintha neki is még egy kicsit fel kellett volna dolgoznia az élményt. Csendben álltunk az M&Z bolt előtt Akronban, miután két vámpírról is kiderült, hogy birtokol olyan képességeket, mint én. Végül nekem jutott eszembe, hogy mit akarok mondani. -Azta... Mióta? - kérdeztem.
-Miután átváltoztam, azután pár hónappal - válaszolta. -És tudod a többi elemet is irányítani? - kapott észbe Robert is. Suleen megrázta a fejét.
-Nem. Még nem vagyok rá képes. Viszont van egy elméletem, ami még jobban alá lett támasztva álltalad Robert - biccentett a fiú felé. -Még pedig? - érdeklődtem. -Nagyon nagyon régen, amikor még ember voltam, hallottam egy legendát 5 emberről, akik képesek voltak uralni az elemeket. Volt, aki tornádókat keltett, a másik hegyeket teremtett, a harmadik a folyókat fakasztott, a negyedik meleget és fényt adott, az ötödik pedig mindent csinált, amire csak ideje és ereje tellett - mesélte.
-A tornádókban és szellőkben segédkezett, virágokat helyezett el, tengereket, óceánokat temetett, vulkánokat hozott létre. Ő volt a legerősebb - olyan beleéléssel mondta, hogy láttam magam előtt a történéseket.
-Ő volt a legerősebb. Ő volt az egyetlen, aki átvehette volna a teljes uralmat és megtarthatta volna a dicsőséget magának. Ám ő úgy döntött, hogy együtt színesítsenek meg mindent. Azt beszélik, hogy a lelkeik továbbszállnak és kiválasztják azt, aki a legméltóbb az adott feladatra. A szélhez kiegyensúlyozottság kell, a földhöz erő, a vízhez önfeláldozás, a tűzhöz bölcsesség, a mindent tudóhoz pedig az összes és még egy aprócska plusz. Önzetlenség. Azt beszélik, hogy a meseterek évszázadokon keresztül éltek, amikor egy gonosz erő csapott le rájuk és eltűntek. De mindenki úgy gondolja, hogy a mesterek erősebbek voltak annál, hogy csak úgy el lehessen őket pusztítani. Sokak szerint csak gyengébbek lettek. Szétválasztották őket, mert külön-külön könnyebb volt velük elbánni, együtt túl erősek voltak - fejezte be. Csend. Roberttel a földet pásztázva emésztgettük a hallottakat.
-Tyű... Elmélet, mi? - felelte döbbent pillantással a fiú. -Ha gyakorlat lenne, nem kéne ismernünk a többi mestert? - tárta szét a karját Suleen.
-És mi van, ha nem csak mi vagyunk? Ha több mester van? - gondolkodott tovább. Én még mindig nem voltam képes megszólalni. -És hogyan fogjuk megtalálni őket? - kérdezte Suleen. -Miért muszáj megtalálnunk őket? - kérdezte Robert. Suleen már a válaszra nyitotta a száját, de közbeszóltam.
-Mert ha igaza van Suleennak ezzel a legendával kapcsolatban, akkor az a gonosz erő még mindig nem pusztult el - mondtam. Aztán valami bevillant. Lassan felemeltem a kezem, hogy magam is megnézhessem a tenyeremet.
Nem tudom, hogy mindez kitaláció volt-e vagy sem, de minden egybeillett. A legrosszabb ómen egyenlő a gonoszsággal, ami még nem pusztult el. És ha én vagyok az elemekkel bánó mester, akkor az fenyegeti az életemet. Többet kellett megtudnom, mielőtt még túl késő. Suleennal és Roberttel meg kellett találnunk a másik két mestert. Ki tudja mi történhet. Lehet, nem csak mi vámpírok vagyunk veszélyben, hanem az emberek is.
Villámgyorsan összepakoltuk a cuccainkat Nick lakosztályában. A többiek mögöttünk jöttek és megálltak az M&Z bolt kijáratánál. -Mit fogtok csinálni? - kérdezte Adam búcsúzáskor.
-Még nem tudom, de ki fogjuk találni - válaszoltam. Adam megölelt.
-Vigyázzatok magatokra! Mi is megyünk holnap! - mondta. Janennel is megöleltük egymást, de mivel tudja, hogy nem vagyok a szavak embere, csak bíztatóan és talán egy kicsit aggódóan rám mosolygott. -Megoldod, mint mindig- mondta Nick egy laza mosollyal.
-Remélem - nevettem. Nick lazán megölelt. -Sok sikert Zoé. Nem ismerjük egymást annyira, de remélem még lesz alkalmunk ezen változtatni - integetett Jennifer is. -Én is remélem - biccentettem. Vele talán nem voltunk az ölelés "szintjén". Mikor Brianahoz és Spencerhez értem, Briana szó nélkül megölelet.
-Nagyon vigyázzatok magatokra! - mondta, miközben összeszorította a karjait körülöttem. Bólintottam.
-Sok sikert - mosolygott Spencer a falnak támaszkodva, mikor hozzá értem.
-Köszönöm! - bólintottam hálásan.
Végül a kocsihoz léptem, ahol már Rob és Suleen várt rám. Jött föl a nap és mielőtt még beültem volna visszanéztem a... a barátaimra. A szél megborzolta a fák lombjait. Még egyszer intettem nekik, aztán beszálltam a kocsiba.
-Oké! Hol kezdjük a keresést? - kérdeztem. A tekintetem az útra meredt. -Ötletem nincs - rázta meg a fejét Robert a térképre meredve. A válla felett Suleen is azt nézte. -Hm. Menjünk elősször hozzám - mondta végül. Bólintottam.
Mikor odaértünk, még szinte le sem állítottam a kocsit, Robert és Suleen egyből kipattant. Nem sokkal később én is mentem utánunk. Amikor a házba értem, Suleen könyves polcáról már majdnem az összes könyv a földön volt tornyokba rendezve. Nagyon sok volt belőle. -Kell egy kopott piros borítós, egy arany betűs, egy bőr kötésű sötét barna,és egy fekete - mondta, miközben szorgosan átnézte a halmokat. -Ó, és egy sötétzöld! - kapott még észbe. -Itt a piros! - húzta ki az egyik toronyból Robert. -Itt egy fekete - mutattam Suleennak, aki bólintva jelezte, hogy az kell. -Megvan a barna - húzta elő pár perc után Suleen. Villámgyors tempóval válogattunk a könyvek között. -Sötétzöld! - emeltem fel az egyiket, amit konkrétan a kupac legalján találtam. A dohányzóasztalra pakoltuk őket, és leültünk a kanapéra.
-Rendben! A zöldet nézzük meg először. Az egy atlasz - magyarázta Suleen és magához húzta a könyvet. Érdeklődve hajoltunk a barna lapok felé.
Suleen összehúzott szemöldökkel vizsgálta az oldalakat. -Ennek...Ennek nem így kéne kinéznie - gondolkozott. -Mit kellene látnunk? - kérdeztem.
Suleen idegesen felcsapta a piros könyvet. A kezembe adta a feketét, Robert pedig a barnát kapta. -Keress az atlaszról valamit! - utasított minket. Mi azonnal kinyitottuk a könyveket és böngészni kezdtük.
-Itt van valami! - kiáltotta Rob.
Nem tudom már mióta kerestünk, de semmi hasznosat nem találtunk. Igaz, ezek a könyvek baromi vastagok, hihetetlenül vékony lapjaik vannak és ha a betűméret 10-es, akkor már sokat is mondtam. Néhány rajz volt bennük, de a többi a kézzel írt szöveg volt.
A fiú sietve az asztalra rakta a könyvet, hogy mi is lássuk. -Ott! - mutatta. "Az Atlaszokból összesen 6 darab van. Háromnak ismeretlen a helye. A többi három a mestereknél van. Az Atlasz megmutatja, hogy hol van többi társa és hogy hol vannak a mesterek. Erre viszont csak teliholdkor kerülhet sor a megfelelő erő használatával." Olvastuk. -Mikor lesz megint telihold? - kérdeztem Suleentól. -Ma este - felelte. -Milyen erő használatával? - érdeklődött Robert. -Ez a zöld Atlasz,ami azt jelenti, hogy a föld és a minden mester használhatja csak - gondolkodott. -És mit kell tennem? - faggattam tovább. -Nem tudom. Keressünk tovább! - és tovább lapzott könyvében. [...]
-Az Atlaszok használata! - szóltam és Suleennak adtam a könyvet, aki kikereste a zöld Atlaszt. -Teliholdkor a zöld Atlasznak találkoznia kell az égitest fényével egy olyan emelvényen, melyet az egyik mester varázsol - olvasta hangosan. -Ez az! Már csak meg kell várnunk, hogy besötétedjen! - ujjongott Robert. -Figyelem! Ez az Atlasz a leggyengébb! 5 órán keresztül tart hatása! - olvasta még hozzá. -Annyi idő alatt meg tudjuk nézni, nem? - kérdeztem. -Más választásunk nincs - állapította meg elgondolkodva.
Ahogy beesteledett, mi is kivonultunk a Suleen háza melletti erdőbe. Egy olyan helyen álltunk meg, ahol a fák lombozata nem volt annyira sűrű.
Mély levegőt vettem. -Jó! Csináljuk! - mondtam. Nagyon reméltem, hogy nem rontom el. Ha úgy vesszük, én vagyok az egyetlen esély, úgyhogy nagyon izgultam.
Lehunytam a szemem és koncentráltam. Ahogy éreztem, hogy az energia szétárad a testemben, a szemem kipattant és óriási erővel "húztam" egy kő emelvényt. Suleen ráhelyezte a nyitott Atlaszt. Vártunk. Az Atlasz lapjai erős fénysugarat kibocsájtva felvillantak, oldalain sorról sorra jelentek meg az izzó betűk, ábrák. A többi Atlasz helye a térképen csillogó pontokkal volt jelölve. Kína, Anglia, Egyiptom, Olaszország és... Kettő volt Kanadában. Az egyikről lövésünk sem volt, merre lehet Kanadában, a másikat a kezünkben tartottuk. A fénylő aranypont mellett ott volt egy piros, egy kék és egy szivárványos. Láttunk egy fehér pöttyöt valahol Oroszországban, egy másik zöldet pedig Dél-Amerikában. -Megvannak! - jelentette ki Robert örömmel. -Igen, de ez el fog tűnni! Le kell gyorsan másolnunk! - mondtam.
Suleen teljesen random elővette egy térképet (?) és bejelölte rajta a pontokat. -Kész - tartotta fel végül elégedetten, és úgy tanulmányozta tovább. -Most mi legyen? - kérdezte Robert.
Én is kérdőn pillantottam Suleenra aki egy darabig meg se moccant. -Kezdjük a közelebbivel! - bökött a Dél-Amerikában lévő pontra. Még mindig ott álltunk az erdőben, amikor nagyon távolról motorzúgást hallottunk. -A ház felől jön! - pillantotta Robert az épület irányába.
-Ki lehet az? - tűnődödött Suleen. -Siessünk! - mondtam és felkapva az Atlaszt már siettünk is vissza. -Zoé, Suleen, Robert! - hallottuk az aggódó, ismerős hangokat. Mikor kiértünk a fák sűrűjéből, Adammel és Jannel találtuk szembe magunkat.
-Mi történt? - kérdezte Robert. -Zoé! Levelet kaptál - pillantott rám Jane félelemtől remegő hangon.
Az ablak melletti falnak támaszkodtam, összefont karokkal és idegesen figyeltem a kinti sötétséget. Minden csendes volt. Túl csendes. Az egyik kezemben a levél volt, amit nemrég olvastam fel a többieknek, akik egymás szavába vágva próbáltak kitalálni valami tervet. -Szét kell szóródnunk! Úgy nehezebben találnak meg minket!
-De akkor külön-külön levadászhatnak!
-El kell bújnunk!
Egy idő után nem bírtam tovább. -Elég! - dörrentem fel. A heves veszekedés, egymás szavába vágás rögtön abba maradt és minden szem rám szegeződött.
-Rám vadásznak! Nektek ehhez nincs közötök! - kezdtem.
-Minél messzebb kerültök tőlem, annál nagyobb biztonságban vagytok - mondtam.
-Nem! Erről szó sem lehet! - lépett először Robert és egyből hozzám sietett.
-Egyáltalán nem kell ezt tennünk - győzködött. -De igen! Így nektek nem esik bántódásotok! - feleletem annál határozottabb hangon.
-Ne várd el tőlünk, hogy csak úgy cserben hagyjunk! - szólt közbe Adam is.
-Mert nem fogunk! - egészítette ki Jane. Végignéztem rajtuk. Ekkor megcsörrent Adam telefonja.
Nick neve villant fel a kijelzőn. Adam gyorsan odakapott és felvette. -Szia! Igen itt van! Ti merre vagytok? - hadarta.
-Kihangosítalak - mondta végül és az asztalra rakta a telefont.
-Na figyi skacok! Mi még itt vagyunk az M&Z-nél Yanaékkal. Yana azt mondta, hogy tud egy helyet, ahol biztonságban lennénk és tudnánk kutatni is. A bökkenő csak az, hogy négyen mehetünk - mondta Nick. Egymásra pillantottunk. -Suleennak kéne menni! Ő jobban ért ezekhez - érvelt Adam.
-Igazából én inkább arra gondoltam, hogy átmennék egy barátomhoz, aki egy eldugott helyen lakik és ott tudnék kutatni - válaszolt Suleen. -Akkor menjetek ti! - mondta végül Robert Janeéknek. -Akkor veletek mi lesz? - aggódott Jane. Megint egy töprengős csend.
-Tudom! - jutott eszembe és felsuhantam a hálószobánkba. Egy pillanat alatt kihúztam az éjjeliszekrény fiókját és kivettem belőle a 2 főre szóló 2 éjszakás luxus hétvégére szóló kupont, ami nem mellesleg Brazilíba szólt. -Mi ide megyünk! - jelentettem ki a többieknek. Bizonytalan szempárok meredtek vissza rám.
-Itt nem fognak keresni és kutathatunk a másik mester után! - érveltem. -Jó, de 3 nap nem lesz elég! - tűnődött Robert. -Ráfizetjük a többit - magyaráztam meg azonnal. Mindenki elgondolkodott egy pillanatra. -Jó. Ha biztos vagy benne, akkor legyen így! - bólintott Adam. -Biztos vagyok! - erősítettem meg és Robertre néztem aki aggódva pillantott vissza rám. Ám miután bátorítóan rámosolyogtam, valamivel nyugodtabban visszamosolygott. -Mikor indulunk? - kérdezte.
Roberttel már a kocsiban ültünk úton a vámpírok számára fenntartott repülőtér felé. A többiek szétszóródtak. Jane és Adam csatlakozott Nickhez és Jenniferhez, ők a Nick által ajánlott biztonságos helyet vették célba. Briana és Spencer a srác egy ismerősénél húzzák meg magukat, Suleen pedig a barátjánál. -Rendben. Elméletileg mindent elintéztem - fordultam végül a kormány mögött ülő Robert felé.
A fiú válaszként a térdemre helyezte az egyik kezét és szemét le sem véve az útról elmosolyodott. -Akkor most egy kicsit próbálj meg másra gondolni! - utalt arra, hogy elég sokat ügyködtem és hacsak nem találunk egy véroázist, akkor egy darabig még nem lesz miből erőt meríteni. -Nem igazán tudok - vallottam be. Robert felkuncogott. -Ezt ne úgy mondd, mintha valami hatalmas bűn lenne! Persze, hogy nehezen tudsz másra gondoloni! Szerencsédre itt vagyok én, hogy segítsek - mosolygott. -Te egyáltalán nem is félsz? - kérdeztem a fiú arcát fürkészve. Rob arca azonnal komollyá vált. -Dehogynem. De nem tudok azon kívűl mást tenni, mint amit éppen csinálok, úgyhogy próbálom magamban mondogatni, hogy a legtöbbet teszem jelenleg és ez segít - magyarázta. -És te se tudsz ennél többet tenni ebben a másodpercben, úgyhogy mi lenne ha beraknád a kedvenc bandádat és énekelnél. Sőt! Ha látunk egy benzinkutat szerezhetünk neked könyvet! - ötletelt. Egy puszit nyomtam az arcára.
-Köszönöm - mosolyogtam.