Az idő végéig ✔

36.Fejezet

Egy következő csapat autójába ültettek be hármunkat. A helyszínre küldöttek főként ex-katonákból álltak, akik még ember éveik alatt szolgáltak. Volt aki szolgálta Sebastiant, ám akadt olyan is, aki pénz fejében alkalmi munkákat szokott neki vállalni. El se tudtam képzelni, milyen ember lehet ez a csávó, hogyha alkalmanként katonai segítségre szorul. Ám mivel senki nem volt beszédes kedvében és az út is hamar eltelt, ezért nem igazán tudtam meg többet. Földutakon és erdőkön keresztül autóztunk egy eldugott kis helyre. Még jóval hamarabb megállítottak minket Sebastian emberei, minthogy a helyszínre értünk volna.
-Mért itt álltunk meg? - kérdeztem, miközben az egyik vámpír kisegített a kisbuszból.
-Az ellenfeleink itt még biztosan nem támadnak - válaszolta. Miután mindannyian elhagytuk az autót, bevezettek minket az erdő mélyébe, ahol pár óra leforgása alatt kisebb tábort vertek. Elképesztő, hogy ez a sok vámpír így emlékszik a katonaságnál töltött idejükre. Rövid idő alatt tényleg egy tábort vertek. Majdnem úgy éreztem magam, mintha háború lenne, de a háborúk ennél vérszomjasabb összecsapások.
Egy magas, bajszos, markáns vámpír lépett elénk.
-Örülök a szerencsének mesterek! Tom Lockhart vagyok - nyújtott kezet egyesével nekünk, amit mind meg is ráztunk.
-Tehát ön szerint, hogyan tudnánk megmenteni a barátainkat? - érdeklődött Robert. Mr. Lockhart intett, hogy kövessük. A levelek és az ágak között volt egy nagyobb rés, ami egyenesen egy szürke, tömbépületre nézett.
-Abban a házban tartózkodnak a barátaik - mutatta.
-Két oldalról érkeznek a támadások, úgyhogy ha el tudnák terelni a figyelmüket valahogy, vagy esetleg blokkolni a látószögüket, akkor egy csapat be tudna menni és segítene a barátaikon - magyarázta.
-És az elterelést mért nekünk kell csinálni? Ha leküld egy csapatot, akik lefoglalják a támadókat, akkor is ugyan az lenne az eredmény - értetlenkedett Robert.
-Már próbáltam, de hamar rájöttek, hogy elterelés és nem oda fókuszálták a támadást. Maguk képesek lennének akkora kalamajkára, hogy esélyük se lenne másra figyelni - magyarázta.
Tény, hogy a feladat elég kockázatos volt, de logikusnak tűnt, amit a csávó mondott. Miután mind a hárman végiggondoltuk a tervet, ugyanerre a következtetésre jutottunk.
-Rendben! Csináljuk! - egyezett bele Robert. A tekintetünk összetalálkozott, és láttam rajta, hogy aggódik, de mivel jobb ötlete nem volt, ezért a terv maradt.
-Talán úgy kellene, hogy ti ketten elterelitek a figyelmüket, amíg én eléjük húzok egy falat. Így nem látják be a teret. Ha lebontják, akkor megint elterelitek a figyelmüket, és én húzok egy újabb falat. Ezt csináljuk egészen addig, amíg Nickék ki nem tudnak jönni - vázoltam fel a tervet.
-Ez jó alapnak, de kellene egy B terv is,ha valami félresikerül - gondolkodott Suleen.
-Addig mi lesben állunk, és ha a barátaik még nem értek be, akkor rátamadunk a támaszpontjukra - ötletelt Lockhart.
-Oké! Mi pedig olyan közelségben leszünk, hogy segíteni tudjunk - értettem egyet. Ezzel gyakorlatilag meg is volt a taktika. Az elméleti része legalábbis mindenképp. Már csak a gyakorlatit kellett megvalósítanunk.
Mindenki elhelyezkedett és jelzésként, hogy kezdődik a "küldetés" Robert és Suleen a fák lombjai fölött játszottak erejükkel. Robert különböző víz sugarakat lőtt és igyekezte eláztatni Sam-ék bázisát, míg Suleen lángszóró módjára égetett. Néha-néha meggyújtott egy fát, de Robert a következő pillanatban már arra célozta a vízsugarat.
Koncentráltam... Megpróbáltam megnyugodni... aztán olyan hirtelen húztam egy falat kétoldalt, hogy beleremegett a föld is. Hallottam a zsibajt és az utasításokat, amelyek Sam táboraiból hallatszottak. Percekig állt a kreálmányom, mielőtt még lebontották, így újra kezdtük a trükköt, ahogyan elterveztük. Bár nem beszéltük meg, de nagyon jól jött, hogy Robert és Suleen változtattak a helyükön. Én így is beazonosíthatatlan voltam az ellenfél számára. Úgyhogy a csel másodjára is működött. Már rég érzékeltem, hogy a segítő csapat elindult, de szerencsére ez nem terelte el annyira a figyelmemet, így az is csak később tudatosult bennem, hogy a bokrok és ágak mozognak a ház és a mi táborounk közti területen. Egy ismerős, vörös hajú, ugyanakkor enyhén rémült lány törte magát át a dzsungelen.
Elöntött a boldogság, de csak egy fél miniszekundumra. Egyből visszatértem az elterelésre, mert bár már láttam őket, még mindig kellett a csapatnak pár perc, hogy kikerüljenek a látótérből, illetve Robert és Suleen visszatéréséig is le kellett foglalnom Sam csapatait. Éreztem, hogy harmadjára már nem fog működni a falas módszer, ezért egy-egy hatalmas hullámot zúdítottam azokra a helyekre, ahol a táborokat véltem és amíg azok végezték dolgukat, megpróbáltam jelezni Robnak és Suleennak, hogy térjenek vissza. Még egy óriás hullámot indítottam két oldalra, középen kihagyva a részt, ahol a többiek siettek vissza. Ekkor valami fekete füst szerű csapott a levegőbe. Hirtelen azt gondoltam, hogy talán csak Suleen gyújtott fel valamit. Aztán meglepődve láttam, hogy a "füst" visszaveri a hullámot, amít készítettem. Aztán ahogy jobban megnéztem magamnak a feketeséget már nem is füstnek tűnt. Inkább valami homokszerű volt. Ívben állt, amíg a hullámok le nem verődtek az oldaláról, ezzel visszaindulva középre, ahol viszont már Suleent is láttam, ahogy rohan felém. Na és Robert? Egy gyors mozdulattal kő védőburkot képeztem főléjük, és amint a víz lecsapódott, el is tűntettem, hogy ne okozzon több bajt. A fekete valami most összefonódott egy búrává az erdő felett, teljes sötétséget borítva ránk. Egy tűzgolyót lőttem felé, ami egészen addig megvilágította a terepet, amíg bele nem ütődött a sötétségbe, és szűk lyukat vájva szétfoszlott. Sokkal kisebb kárt okozott, mint reméltem, és ráadásul a burok, a sérült helyen be is forrt, mintha mi sem történt volna. Nehezebb volt a dolog, mint reméltem. Ekkor érkezett meg Jane, Jennifer, Adam és Nick mögöttük a felmentő csapattal és ugyanekkor szúrtam ki Robertet is, amint a fák között cikázik. Éppen a burokból hirtelen kinövő tüskék egyike próbálta felnyársalni őt.
-Suleen! - kiáltottam neki, miközben éppen egy bokron verekedte át magát. Hangomra felnézett, mire Robert felé mutattam. Pillantása odafordult, aztán mikor visszanézett rám csak bólintott és máris lángokat küldött a burok felé. Én a tüskéket próbáltam visszaverni föld oszlopokkal, a másik kezemmel pedig vihart kavartam. Láttam, ahogy Robert a hátára veti magát, ezzel szembekerült a burokkal és hatlamas vízsugarat küld abba a pontban, ahol mindhármunk ereje találkozott. A burok megrepedt, és hangos recsegéssel, omlással szétesett. Leengedtem mindkét karomat és fáradtan rogytam a földre. Felpillantottam a földről, hogy lássam ki merre van. Suleen éppen akkor érkezett meg hozzánk és szintén zihálva huppant a földre. Robert még mindig a földön volt. A karjait összekulcsolta a homlokán, a mellaksa pedig hevesen emelkedett és süllyedt.
-Jól van. Na gyere! - húzott fel Nick és Adam a földről, aztán tovább adtak Jane-nek aki elvitt a kisbuszig. Láttam, hogy a fiúk Roberthez mennek, hogy felsegítsék. Felajánlották, hogy segítenek neki eljutni a kocsiig. Miután felhúzták őt, Rob leintette őket. Így a három fiú (Robert elől Adam és Nick pedig hátul figyeltek rá) lassan ballagott, bicegett a kisbuszhoz. Mikor Robert is megérkezett Sebastian emberei hatalmas taps és fütty koncertet adtak nekünk.
-Így kell ezt csinálni! Gratulálok, Mesterek! - tapsolt Lockhart mosolyogva.
-Hihetetlenek vagytok! - rázta a fejét kicsit rosszallóan Nick.
-De megmentettetek, úgyhogy köszönjük - mosolygott végül ő is. Bár a szavaiból nem érződött, de tudtam, hogy baromi hálás.
-Nem tudjuk meghálálni eléggé - bólogatott Adam és Jane.
-Köszönjük -
-Ugyan... - legyintettem.
-A barátaink vagytok.
Visszaautóztunk Sebastian birtokához. Hatalmas ünnepéllyel vártak bennünket, még vacsorát is rendeztek a tiszteletünkre. Ahogy asztalhoz ültünk és hozták a különböző vérkoktélokat, elkezdődött a sztorizgatás. Nick és Adam egymás szavába vágva meséltek, aztán vagy Jane vagy Jennifer közbeszólt, hogy "hát azért nem teljesen így volt...". És minden egyes ilyen alkalommal nevettünk. Suleen elmesélte az ő időtöltését, és mi Roberttel pedig, hogy megtaláltuk Lucia-t, a föld mestert. Alapvetően nagyon jó volt a hangulat és mikor már hajnalodott, mindenki kapott szállást. Sebastian birtokán, az udvaron egy faház sor állt, ahova elszállásoltak minket. Suleen és Sebastian a fő épületben maradtak mi pedig ezeket a házakat kaptuk.
-Ezek élvezik kastélyt mi pedig kapunk egy kis jurtát. Tök fair szerintem is - méltatlankodott Nick útközben lefelé, miközben a kulcscsomót szedte szét. Megérkeztünk az első faházhoz, amibe be is nyitottunk és elalakadt a lélegzetünk. Gyönyörűen volt berendezve. A bőr kanapé egy kandalló felé nézett, amiben tűz ropogott, fölötte pedig egy hatalmas lapos TV. A másik oldalon olvasósarok volt berendezve. Meg egy asztal székekkel. Egy terasz is tartozott a helyhez, illetve egy galéria, ahol az ágy, egy tükör, éjjeliszekrények és ruhás szekrények voltak.
-Visszaszívom! - szólt Nick, aki elsőként ébredt a bámulatból.
Kiosztottuk a kulcsokat, és mindenki visszavonult a saját házába. Egy darabig az asztalnál ülve gondolkodtam, hogy mi is történt ma. Felírtam mindent, amire gondolni tudtam. A feketeséget, és hogy mi lehet az. Ábrákat rajzoltam, vonalakat húztam, de végül feladtam. Robert valami filmet nézett a TV-ben. Valami komédiát. Elraktam a papírokat és mellé másztam a kanapéra. Megcsókoltam, mire egyik kezével a hátamat kezdte simogatni. A nyaka köré fontam a karomat és az ölébe ültem.
Következő éjszaka találkozót beszéltünk meg a kastélyban. Elvittem rá a papírjaimat, amire felírtam a dolgokat. A többiek már vártak minket. Egy asztalon kiterített térkép várt, illetve az Atlasz is nyitva hevert Suleen közelében.
Ledobtam a jegyzeteimet az asztalra.
-Tehát... Szedjük össze a kérdéseket! - kezdtem bele.
-Mi volt az a fekete valami?! - kérdezte Nick, tök jogosan. Fel is írtam.
-Honnan tudták, hogy ott vagyunk? - gondolkodott Jane.
-Meglehet-e valahogy állítani a fekete dolgot? - dobta fel Robert.
-És mit tudunk tenni Sam ellen? - írtam fel a dolgokat.
-Szuper. Véleményeket kérek - mondtam végül. Mindannyian törtül a fejünket.
-Lehet, hogy a Miza&Ziza-ban valaki jó pénzt kapott azért, hogy beárult minket - mondta Nick.
-Nem lehetetlen - bólintott Suleen.
-A feketeségnek pedig szerintem a mesterekhez van köze - ötletelt. Ezen elgondolkodtunk mind.
-Tekintve, hogy alig hatott rá, ha egyedül támadtunk - adtam neki igazat.
-De melyik mester varázsolhat ilyet? - értetlenkedett Adam.
-Nem mester volt - ráztam a fejem.
-Az említett sötétség volt az - jelentette ki Suleen.
-Nem tudjuk mi az pontosan. Egy erő vagy lény - magyaráztam.
-És erre pedig nem ártana rájönnünk - fejezte be a mondatomat Jennifer.
-És melyikkel foglalkozzunk először? Sammel vagy ezzel a valamivel? - kérdezte Nick.
-Sam sereget gyűjt ellenetek, úgyhogy amíg nem tudtok többet a feketeségről,talán nem ártana inkább Sammel foglalkozni - szólt közbe Sebastian, ám a mondandójából egy részlet megragadta a figyelmemet.
-Sereget gyűjt? - kérdeztem döbbenten és láttam, hogy a többiek is hasonlóan reagálnak... Suleen-t kivéve.
-Igen. Nem tudtátok? - csodálkozott a férfi és Suleenra kúszott a tekintete.
-Állítólag felkereste néhány régebbi, erősebb vámpír ismerősét, akik segítenek neki vámpírokat toborozni, illetve maguk is beszállnának - mesélte.
-Basszus. Hányan vannak? - érdeklődött Robert.
-Nem tudom pontosan, de úgy hallottam, hogy negyvenen biztos vannak és a toborzásnak még nincs vége. Ráadásul csak pár napja kezdték. Kettő, ha jól tudom - gondolkodott Sebastian, és idegességében megvakarta a tarkóját.
-Ami azt jelenti, hogy ha ilyen tempóban haladnak akkor holnapra akár hatvanan is lehetenek - következtetett Jennifer.
-Ráadásul minél tovább húzzuk, annál többen lesznek - emeltem ki a dolog ezen részét is.
-Akkor mégis mit csináljunk? Nem támadhatunk nekik csak így - gondolkodott Adam.
-Ha ő sereget toboroz, akkor nekünk is azt kéne - tanácsolta Jane.
-Hol találsz 60-80 olyan vámpírt, akik szívesen adnák az életüket vadidegenekért? - tudakolta Nick. Ebben igaza volt. Még neki se volt annyi ismerőse, akiket meglehetett volna fűzni. Pedig Nick az mégiscsak Nick. Ezzel a kérdéssel el is apadt a beszélgetés. Mindannyiunk agyában kattogtak a fogaskerekek.
-Sokkal egyszerűbb lenne a többi mesterrel - motyogtam magam elé, mire Suleen felém fordult.
-De hát... Csak a levegő mesterét nem ismerjük... - agyalt.
-Ha őt megtalálnánk és elhoznák Luciat... - kezdte Robert.
-Akkor nem kellene annyi tag Samék ellen - fejeztem bele, mire bólogatni kezdett.
-Hol is láttuk az Atlaszban? - emlékezett vissza Suleen.
-Oroszország nem? - bizonytalankodott Robert.
-De - erősítettem meg.
-Akkor? Valamelyikünk menjen és keresse meg! Pontosabbat tudunk Oroszországnál? Az egy óriási ország... - intett Adam.
-Igen. Itt a térkép, amin bejelöltem - terítette ki Suleen a papírt.
-Szuper! Ki menjen? - kérdezte Nick.
-Mi inkább elmennénk Luciaért, ha már úgyis tudjuk, hogy hol vannak - mondtam. Egyetértés hangjait kaptam válaszként.
-Én elmegyek Oroszországba - jelentkezett végül Suleen.
-Megyek veled. Erősítésnek - bólintott Nick. Jennifer aggódva nézett rá és a lány már nyitotta is a száját, de Nick megrázta a fejét.
-Mi pedig megpróbálunk vámpírokat találni, akik segítenének - határozta el Jane.
-Rendben. Holnap indulunk - egyeztettük. Ezután a tanácskozást felbontottuk és inkább beszélgettünk. Úgy, hogy nem vettünk tudomást sem az Ómenről, sem Samről és főleg nem arról a feketeségről, ami ellepett minket Nickék megmentésénél. Úgy beszélgettünk, mint egy baráti, emberi társaság és ez szerintem jót tett mindnyájunknak. Nevettünk, sztorizgattunk és jól éreztük magunkat. Persze lassan mindenki visszavonult a szerelmével. Adam és Jane hamar elment. Nick és Jennifer előttünk nem sokkal. Suleen és Sebastian pedig akkor amikor már mindannyian elmentünk. Ahogy a kastélytól lesétáltunk a faházakhoz láttuk még Nicket és Jennifert beszélni. A lány a hátát a falnak vetette, Nick pedig a kezét Jen feje mellett támasztotta. Úgy tűnt, mintha épp vitatkoznának valamin, de aztán a lány beletörődött. Robert átkarolva a vállamat tartott közel magához és egy puszit nyomott a fejemre.
-Minden rendben lesz! - ígérte. Felnéztem a zöld szemébe. Tényleg láttam benne, hogy elhiszi, amit mond, ez pedig megnyugtatott.
-Rendben. Hiszek neked.