Az idő végéig ✔

35.Fejezet

Így teltek a napjaink. Luciaval minden nap gyakoroltunk órákon keresztül és Oriol is kezdett elfogadni minket. Még a csapat hétköznapi tevékenységeiben is részt vettünk. Engem megtanítottak füzért készíteni, Robert pedig a sátrakkal próbálkozott.
Egyik nap még az elég tiltakozónak tűnő, fekete hajú sráccal is megismerkedtem (hivatalosan).
Éppen levelekért mentem, amit egy helyre gyűjtöttek, és mivel a sátrasok is onnan szedik az anyagot, találkoztam vele.
Némán válogattuk a megfelelő darabokat, amikor egyszer csak felém nyújtott egy szép levelet.
-Nézd! Ez jól nézne ki középen - mondta.
-Tényleg. Köszi - vettem el mosolyogva a kicsit világosabb színű növényt.
-Nem baj, hogy itt vagyunk? - kérdeztem kicsit félénken. A srác a kezdetek óta úgy tűnt, hogy nem akart minket itt.
-Nem. Addig biztos nem amíg nem zavartok sok vizet - vont vállat rövid töprengés után, mire bólintottam.
-Egyébként, hogy hívnak? - kérdeztem kíváncsiságból.
-Ruben - felelte a tekintetével még mindig a leveleket fürkészve.
-Örülök, hogy megismerhettelek Ruben - bólintottam.
Szóval ilyeneket csináltunk a barzíl vámpírok között. Nem telt el úgy nap, hogy ne gondoltam volna a többiekre. Bíztam benne, hogy mindannyian jól vannak. Nagyon hiányoztak és természetesen elképesztően aggódtam értük, de bármennyire is akartam, nem tudtam értük többet tenni.
Az egyik napon viszont közbejött valami. A barlangban töltött, sűrű, hatékony edzés után végre lement a nap, és kijöhetett mindenki az ég alá. Oriol és a vadászok napnyugtakor indultak útnak, mi pedig addig szokásosan végeztük a dolgunkat. Arra a vadászatra Robert is pont elment. Mivel Pedro elég ügyesnek találta, megkérte, hogy segítsen vadászni. Sokáig elvoltak, és amikor visszatértek, dupla adagnyi élelemmel és egy másik vámpírral érkeztek...
Oriol érkezett elsőnek a vadászatból, mint mindig. Utána Robert az új vámpírral, és a többiek. A brazil vámpírok köréjük gyűltek, és izgatott, ideges vagy éppen csodálkozó hangokat hallatva próbálták minél jobb szögből szemügyre venni az új tagot.
-Utat! Utat! - kiáltotta Oriol végig dulakodva a testek között egyenesen felém tartva, Roberttel és a vámpírral mögötte. Mikor hozzám értek Oriol újból kiabált egyet.
-Mindenki oszoljon! Nincs jobb dolgoktok? Lehet segíteni a kajában! - intett a barlang irányába a késével. A vérszívók hallgattak rá és szétszéledtek, hogy folytassák tennivalójukat, de így is kaptunk jópár érdeklődő pillantást. Ezután Oriol felénk fordult.
-Ez a tag itt miattatok jött, úgyhogy magatokra hagylak titeket - csapott egyet a kicsit megszeppent, vékony alkatú férfi vállára. Nem is lehetett igazán féfinak mondani, mert olyan alacsony volt és úgy tartotta magát, mint egy gyerek, de látszott rajta, hogy idősebb nálunk. Úgyhogy Oriol végül elvonult segíteni a többieknek, mi pedig 6 szem között maradtunk.
-I... Igen... jól mondta az úr. Már ha maguk Zoé Green és Robert Jenkins... - kezdett kicsit dadogva mondandójába.
-Mi vagyunk - bólintott Robert. A vámpír arcán megkönnyebbültség suhant át.
-Hála az égnek! Tudják mennyit kellett utazni idáig?! Az uram küldött! Suleen barátja nálunk vendégeskedik és az ő üzenetét hozom! Tudják, baromi nehéz ám magukra találni! Főleg, hogy nincs jó térerő erre felé! Maguk hogy bírták ki? - csodálkozott.
-Kérem, térjen a lényegre! Azt mondta Suleen küldte! Mit üzen? - téritettem vissza az eredeti témához.
-Ó igen! Suleen üzeni, hogy megtalált egy másik Atlaszt, de nem talált semmit a mesterekről. Suleen úgy gondolja, hogy lassan ideje lenne valamiféle tervet kieszelni arra, hogyan is állítsák meg ezt a Sam nevű fickót, aki ki akarja nyírni magukat, de annyira, hogy már sereget is gyűjt! Suleen szerint újra össze kéne állniuk, ha nem is Kanadában, de találkozniuk kell! - fejezte be a hosszú monológot a szolga.
Roberttel egymásra néztünk. Egy rövid ideig tanakodtunk.
-Köszönjük... - kezdtem volna hálálkodni az illetőnek, de nem tudtam a nevét.
-James! - segített ki.
-James. Köszönjük. Suleen merre van? - érdeklődtem.
-Hát Angliában! Illetve amit még elfelejtettem mondani, hogy azt az utasítást kaptam, hogy magukkal térjek vissza és minden szinten segítséget nyújtsak bármiben, amire szükségük van. - tette hozzá.
-Hálásak vagyunk érte, de szerintem nem lesz rá szükség - bólintott Robert.
-Hát... attól még el kell kísérnem magukat - vont vállat James.
-Rendben. És mikor indulunk? - kérdeztem.
-Az magukon áll Miss Green, de uram és Suleen szerint jobb lenne ha mihamarabb! - felelte. Bólintottam.
-Vinnünk kéne Luciát - mondtam Robertnek.
-De azt se tudjuk, hogy a mi a sötétség. Semmit nem tudunk a sötétségről! Egyenlőre intézzük el Samet, aztán visszatérünk Luciahoz - győzködött. Elgondolkodtam azon, amit mondott aztán rábólintottam.
-Oké! Nickékről nem tud esetleg valamit, James? - fordultam vissza a szolgához.
-Attól tartok Miss Green, hogy Mr.Walker-t és az önök többi barátját egy mások társam kapta feladatul. Én nem lettem beavatva a nekik szánt dolgokba. - ingatta a fejét.
-És ha Suleen maga sem tudja, hogy hol találkozzunk... akkor most hova megyünk? - kérdezte Robert.
-Ideiglenesen Angliába! Urammal annyit hallottunk magunkról, hogy már mindketten igazottan vártuk a találkozást. Én előbb keríthettem rá sort, mint uram, de ellentmondást nem tűrően szeretné önöket és barátaikat vendégül látni angliai kastélyában - tájékozatott bennünket.
-Ez roppant kedves tőle - állapítottam meg.
Az egész tábor körénk gyűlt, hogy elbúcsúzhassanak. Amikor megékreztünk, nem akarták, hogy maradjunk. Mostmár azt nem szeretnék, ha elmennénk. Olyan mindennapos tevékenységekben vettünk részt, ahol mindenkivel összeismerkedtünk és teljes mértékben beilleszkedtünk.
-Vigyázzatok magatokra - mondtam Lucianak, mikor megöletük egymást.
-Beszélünk, ha szükségünk lesz rád - biztosítottam.
-Mármint a képességeimre - javított ki.
-Nem. Rád - mondtam, mire félénk mosoly jelent meg az arcán. Továbbléptem. Oriol következett, aki karba tett kézzel várt.
-Vigyázz rájuk! - nyújtottam a karomat. Oriol egy darabig az arcomat fürkészte, aztán megragadta az alkaromat. Egy pillanatig így tartotta, aztán magához húzott és egyik karjával átkarolta a vállamat.
-Ne félj! Biztonságban vannak - mondta. Aztán elengedtük egymást. Pedro, James és Robert mellé álltam. Még utoljára végignéztem a békés, élettel teli táboron, ahol a fáklyák lobogtak, fűzérek díszelegtek, sátrak álltak.
Integettek nekünk.
-Jó utat!
-Látogassatok meg minket!
Annyival másabban viszonyultak hozzánk a brazil vámpírok, mint első alkalommal. Tudtam, hogy hiányozni fognak. Olyan jól beilleszkedtünk, de muszáj volt indulnunk.
-Indulhatunk? - kérdezte Robert, mire egy sóhajtás kíséretében bólintottam. Intettünk mindenkinek, aztán Pedro megindult, mi pedig követtük. Egészen visszavezetett minket addig az útig, ahol még Luciával találkoztunk és elmentünk az autóért. Teljesen ki is ment a fejemből, hogy betört az ablaka a kocsinak, ami tuti nem lesz olcsó a kölcsönzőben. Hárman bepattantunk a járműbe és visszaindultunk a hotelba.
Robert vezetett megint.
-Elnézést, hogy közbeszólok uram, de... nem tudna gyorsabban menni? - kérdezte James a hátsó ülésről.
-Ne haragudjon James, de ez a leggyorsabb! - szabatkozott Robert.
-Hogy micsoda? Te jó ég, ennél még az ember öreganyám is gyorsabb! - mpndta a komornyik.
-Ugye? Nagyon lassú! - panaszkodtam én is.
-Az is lehet, hogy soha nem fogunk odaérni! - tűnődött James.
-Jaj ne már! Vámpírok vagyunk! Hova sietünk? - értetlenkedett Robert.
-Nem az időről van szó, uram - kezdte magyarázni James.
-Hanem a gyorsaságról! - fejeztem be.
-Jól van, jól van... Legközelebb te választod a kocsit - hagyta ránk végül a dolgot a fiú.
A hotelben nagyon hamar összepakoltuk a cuccunkat és kijelentkeztünk. A kocsit visszavittük és tényleg egy vagyonba került a kitörtött ablak. Ezután repülőre ültünk és eljutottunk Angliába, ahol James egy fekete sportautóval fuvarozott minket a szállásra. A jármű kifejezetten hasonlított a saját kocsimra. Jaj... a drágaságom...
Elég sokat utaztunk a reptértől és egy hatalmas villánál kötöttünk ki. Nagy udvara volt, közepén szökőkúttal, amit fehér murvás út vett körül. 2 autó parkolt a ház bejáratával szemben, és már messziről kiszúrtuk a két alakot, akik ránk vártak. James leparkolt, Roberttel kipattantunk a kocsiból, hogy boldogan üdvözljük Suleen-t, aki legalább annyira boldognak tűnt attól, hogy láthat minket, mint mi.
-Hiányoztatok - mosolygott ránk, miután megölelt mindkettőnket.
-Te is nekünk - válaszoltam, aztán a férfi felé fordultam, akit Suleen barátjának és James urának gondoltam.
-Zoé, ugye? - kérdezte a vámpír enyhén megemelve az állát.
-Igen. Üdvözlöm... - ráztunk kezet és mondani szerettem volna a nevét.
-Sebastian - biztosított, mire bólintottam.
-Örülök, hogy megismerhetem Sebastian - mosolyogtam.
-Szint úgy Green kisasszony - helyeselt Sebastian, aztán Roberttel is bemutatkoztak egymásnak.
-Jöjjetek csak beljebb! Már nagyon vártunk titeket! - invitált minket a házba. Amekkora volt a hely, ahhoz képest nem láttam olyan sok cselédet. Keresztülmentünk a hallon el a nappaliig. Tágas volt a hely. Sok könyvespolc sorakozott a fal mellett és a kandallóban ropogott a tűz. Egy TV az egyik falon és egy beszélgetős rész a sarokban, ahova le is ültünk. Sebastian elmondta, hogy apja öröksége maradt rá és abból tartja fent a villát, illetve néha ha pénz szűkében van, akkor vért árul.
-Na és Zoé... Suleen már sokat mesélt rólad... megmutatnád a képességed? - kérdezte kedves mosollyal az arcán.
Kint álltunk a villa előtti hatalmas udvaron. Suleen és Robert is belecsatlakoztak a "produkció"-ba. Tőlünk kicsit távolabb helyezkedett el a "közönség". Sir Sebastian, James és a többi vámpír, akik Sebastian-t szolgálták ki. Csak egy egyszerű mutatvánnyal szórakoztattuk a többieket. A földgyűrűs produkciót adtuk elő. Lassan már kezdtem úgy érezni magam, mintha cirkuszi artista lennék, de próbáltam mondogatni magamnak, hogy a vámpírok nem minden nap látnak ilyet... még jó, hogy kíváncsiak.
Mikor végeztünk, tapsot és elismerő pillantásokat kaptunk.
-Ti gyakoroltatok, ugye? - kérdezte Suleen egy büszke mosollyal.
-Bizony. Megtaláltuk a másik mestert és vele együtt gyakoroltunk - válaszoltam.
-Meséljetek el mindent a föld mesteréről! - kért minket. Visszatértünk a nappaliba és Roberttel elmeséltük Sebastiannak és Suleennak, hogyan kerültünk a brazil vámpírokhoz, hogy néz ki Lucia, mit csináltunk ott. Ők izgatottan és érdeklődve hallgattak minket. Amikor befejeztük a történetet, Suleen is elmesélte, hogyan töltötte a mindennapjait Sebastiannal...
Nem akarok hülyeséget mondani, de nem úgy tűnt, mintha csak baráti kapcsolat lenne az övék. Bár a sztoriban nem mesélt Suleen semmi "olyan" dologról... de Sebastiannal elég mély szempillantásokat váltottak.
-Adamék is jönnek majd? - érdeklődtem, miközben belekortyoltam a vérbe, amit az egyik cselédlány hozott nekem.
-Igen. Őket is hívtuk - mondta Sebastian.
-De eddig semmi hír nincs róluk - fűzte hozzá Suleen, kicsit aggódva.
-Biztos nincsen semmi baj - nyugtatta a férfi. Suleen mély levegőt vett, hogy megnyugodjon és bólintott.
-Samről sincs semmi hírünk... ugye? - váltott témát Robert.
-Nekünk nincs - rázta a fejét a nő.
-Mi se hallottunk semmit - mondtam.
-Reméljük Nickék sem...
Nagyon sokat beszélgettünk a kanapén. Az egésznek az vetett végett, hogy Sebastian telefonja megcsörrent.
-Halló, tessék! - vette fel mosolygós arccal, még mindig az előbb elmesélt vicces sztorinkra gondolva. Ám, ahogy a hívó fél beszélni kezdett, rögtön elkomolyodott.
-Hogy tessék?
-Itt vannak!
-Ne pánikoljon Victor! Nyugodtan mondja el nekem!
-Értem!
-Máris megy a segítség!
És lecsapta a telefont. Gondterhelt arccal fordult hozzánk, én pedig már éreztem, hogy valami nagy baj van.
-A vámpír, akit a barátaitokért küldtem, egy kis problémába ütközött - kezdte.
-És pedig? - sürgettem előre félve a választól.
-A szállást, ahol az információk szerint Adam, Jane, Nick és Jennifer tartózkodott, körbevették - mondta a férfi.
-Körbevették? De kik? - kérdezte Robert.
-Valószínűleg azok a vámpírok, akik a halálotokat kívánják - tájékozotatott Sebastian, és miközben beszélt, a tekintete automatikusan oldalra csúszott Suleenra.
-Azonnal indulnunk kell! - pattantam fel hirtelen.
-Már néhány emberemet elküldtem - próbált meg lenyugtatni a férfi. Suleennal némán, csupán pillantásból megértettük egymást.
-Ha Sam emberei, akkor nem lesz elég annyi ember - rázta a fejét a nő.
-Itt az erőnkre lesz szükség - avattam be Sebastiant, a hirtelen összerakott tervem tömör részébe.
A farkasszemet néztem a férfival. Tudtam, hogy nem szívesen engedi el Suleen, és azt is tudta, hogy ha mi elindulunk, Suleen is jönni akar. Végül sóhajtva a földre pillantott, miközben idegesen megdörzsölte az orrnyergét.
-Rendben, de legalább addig maradjatok, amíg az új jelentés nem érkezik meg - adta be a derekát.
-És az mennyi idő? - Sebastian számolt egy keveset.
-Még 2-3 óra - felelte. Bólintottam. Ez sincs olyan hamar, mint ahogy már ott szeretnék lenni, de mivel már így is lealkudtam a dolgot, nem is kicsit, muszáj volt beérnem ennyivel.
Ezek után nem beszéltünk tovább. Mindenki a gondolataiba merült, és feszülten vártuk a vámpírt, a jelentéssel, hogy végre indulhassunk. Sebastian és Suleen a kanapén ültek, amíg Robert az ablakon bambult ki. Én fel-alá járkáltam a szobában. Egyik oldalról a másikra, és mindig találtam valamit, amit jobban szemügyre vettem, vagy megbirizgáltam. Az idegtépő várakozásnak végül egy kopogás vetett véget. A jövevény felé kaptuk a fejünket, aki egy kicsit félénken lépett be és állt meg.
-Szép napot uram! Meghoztam a jelentést, ahogy kívánta - hajolt meg előkelő módon. Sebastian válasz helyett csak biccentett a fejével, mire a vámpír megköszörülte a torkát, és beszélni kezdett.
-Ms. Green és Mr. Jenkis barátait olyannyira körbevették, hogy a legkisebb mozdulatra is támadnak. Blokádot alalítottak ki. Sehogy se tudunk a házhoz törni. Mr. Lochart szerint ha önök besegítenének, azzal sikert tudnánk elérni - Sebastian aggodalmas képet vágva megvakarta a fejét.
-Ki az a Mr. Lockhart? - érdeklődtem, ugyanis a jelentés ezen részét nem teljesen értettem.
-A taktikai részleg vezetője. Az életemet is rábíznám - felete Sebastian.
-Akkor semmiképp se lehet rossz amit mond, ha ennyire megbízik benne - mondtam.
-Sajnos nem. Ha ő így állítja, akkor az úgy is van - sóhajtotta gondterhelten. Egy darabig néma csend állt be a teremben, ahogy mindannyian a válaszra vártunk.
-Jól van! Menjetek! - sóhajtotta végül.