Az idő végéig ✔

23.Fejezet

[Loren szemszöge]
Miután mindenki az egyetem előtt hagyott, én is hazaindultam. Kivételesen nem futottam. Kavarogtak a dolgok a fejemben. Úgy éreztem, nem haladtam előre a megbízásommal. Befordultam a szűk kis utcába amikor megpillantottam az egyik villanypóznán a mindenhol látott hirdetést. Odaléptem és mint mindig, ezt is elolvastam. "Grace Longwood 19 éves ETŰNT! Kérem ali látta, hívjon azonnal!" És egy kép rólam. Amikor még ember voltam. Azóta sok minden megváltozott. Főleg a kisugárzásom. Letéptem a papírt a póznáról és jobban szemügyre vettem. Tehát Anya, Apa és Melody még mindig keresnek. Ezzel nem foglalkozhattam. A megbízatásomea kellett koncentrálnom. Összegyűrtem a papírt és enyhén remegő kézzel elhajítottam. Végigkövettem ahogy repül, majd az út szélén megáll egy autó alatt. Egy darabig még néztem és eltűnődtem azon, hogy jó helyen van-e ott? Végül folytattam az utamat. Pár perc múlva a lakásomba értem. Nem nagy, pár négyzetméteres, de nekem ez bőven elég, hisz a nap nagy részét nem itt töltöm. Ledobtam a táskámat és bementem a nappaliba. Mélyet szippantottam az otthon illatából. Járt itt valaki! Először arra gondoltam, hogy Eathen, aki néha segít nekem, mint új szülött vámpírnak, de aztán hamar rájöttem, hogy ki lehetett az. Keresgélni kezdtem az üzenetet. Mindig máshova rakja, de hamar megtaláltam. "Sötétedéskor irány az F.H!" (Főhadiszállás)
Ahogy az üzenetben volt, úgy is tettem. Megvártam az éjszakát, majd elhagytam az otthonomat.
Keresztülvágtam a városon. A gondolataim Roberten jártak. Basszus. Zoé túl erős, és mindig Roberttel van. Ma volt esélyem, de elhalasztottam. Hogy lehetek ennyire béna újszülött? A gyűrűmet az ujjamon forgattam. Apám! Kicsinálnak a többiek, ha megtudják! Takitikát kell váltanom. A kikötés igazából annyi volt, hogy élve vigyem. Ha elviszem, varázserőt nyerhetek, örök szerelmet és tiszteletet kapok! Vagy még többet... Meg kell tennem, de egy ilyen újszülött, mint én, mégis, hogy a francba lenne képes rá? Mindenesetre össze kell szednem magam! A főhadiszálláson nem lehetek ilyen kelekótya, annak nem lesz jó vége. A főnökkel minden héten 1-2 szer találkozom.
Én vagyok jelenleg a legtöbbet használt embere... Khm... Bocsánat, vámpírja. Megszokás. Végül odaértem a folyó melletti raktárhoz. Elhagyatott hely. Egy hatalmas romhalmaz az egész kóceráj. Egy szint hiányzik is. Tökéletes vámpír tanya. Ráadásul elvan kerítve szöges drót hálóval. Embernek lehetetlen bejutni. Nem csak a szögek miatt, hanem mire kivágná a drótot, addigra szétszaggatnák a vámpírok. Átugrottam felette. Könnyedén, mintha csak repülnék. Magasabbra vágyom mindig. Innen még messze van azért a "központ". Nem szoktak sokan itt a kerítésnél lenni. A terep ott van berendezve. Továbbsétáltam a sötétben, amikor észrevettem a tüzet. A hatalmas épület körbe öleli az egész udvart "U" alakban. Mindennek a közepén hatalmas lángok csapkodtak az ég felé. A tűz, amit minden este meggyújtanak. Ami fényt ad a sötétben. A mi tüzünk...
Megálltam, még mielőtt a főtérre értem volna. Messziről figyeltem a lángokat. Körbe volt rakva kövekkel, mint mindig. Josh figyelte. Ő szokta meggyújtani a tűzet. Látni az arcán, hogy élvezi a dolgot. Eathen és Gwen a szokásos sarkunkban figyelték Josht. Két hely volt még mellettük. Egy nekem, egy Joshnak. A többi vámpír vagy a raktárban bandázott a főnök körül, vagy itt talált társaságot. Dübörgő rap szűrődött ki a betonépületből. Mély levegőt vettem és kiléptem a menedéket adó árnyékból. Itt nincs rendőrség. Ha valaki mérges lesz rád, úgy szaggathat darabokra, ahogy kedve tartja. Josh, Gwen és Eathen azonnal rám néztek. Eathen enyhén elmosolyodott. Zavarba jöttem.
A többiek se néztek ellenségesen. Tudják ki vagyok. Fontos tag. Nem mernek kikezdeni velem és a barátaimmal, mert a főnök kinyírja őket. Leültem a szakadt kanapéra a helyemre. -Na Josh hallod! Megérkezett Loren! - kiálltotta Gwen.
-Mizu zöldfülű? - pattant Josh mosolyogva a Gwen melletti hordóra.
Lepacsiztunk. Josh a veszélyt kereső bratyózós típus.
-Hívatott a főnök? - Eathen hangjába egy kis aggodalom is vegyült. -A szokásos - legyintettem.
Közben bentről Macklemore Thrift shopja kezdte a falakat szétbontani. -Meddig maradsz? - kérdezte Gwen. Egyből tudtam, hogy az F.H.-ra (főhadiszállás) gondol. Mind reménykedve néztek rám. Átgondoltam a dolgokat.
-Tulajdonképpen semmi programom nincs mára - mondtam végül. Erre egyből jobb kedve lett mindenkinek.
Elbeszélgettünk egy kicsit, de utána szembe kellett néznem a főnökkel.
-Na skacok! Kívánjatok sok sikert - álltam fel a kanapéról.
-Mintha téged bántana is valaha - kacagott Gwen, de azért amikor rám nézett láttam, hogy szurkol.
-Hugikám! Semmi bajod nem lesz - pacsiztunk le újból Josh-al. Eathen következett. -Vigyázz azért - állt fel a kanapéról és közelebb lépett hozzám. Valami megremegett a hasamban. Ezt már már régen éreztem. -Eathen tudod, hogy ez még korai lehet. Az érzései... - kotyogott közbe Gwen. Utálom, amikor láthatatlannak néznek. Értem, hogy én vagyok az újonc, de azért na! -Tudom Gwen! - emelte fel picit a hangját Eathen. A tekintetét még mindig rajtam tartotta. Az illata az orromba szivárgott. Semmihez se tudnám hasonlítani. Isteni volt. Egyszerűen. Felemelte a kezét és az arcom felé közelített. A levegőben viszont megállította amikor látta, hogy nézem. A bőröm már felkészült az érintésre. Szinte égett. Eathenre pillantottam. A szemében fájdalom tükröződött. Fájdalom. Azt is régen éreztem. Annyit viszont tudtam, hogy nem akarom, hogy ilyen tekintete legyen. Miattam. Közelebb hajoltam, hogy az arcom belesimuljon a kezébe. Eathen elősször meglepődött, aztán csillogni kezdett a szeme. Megremegette a hasam a gondolattól, hogy Eathen hozzám ér. Kellemes borzongás futott végig a gerincemen. Ismerős borzongás. Eathen elmosolyodott, visszamosolyogtam rá.
-Boldog vagy - súgta. Aztán nevetni kezdett.
-Boldog vagy - mostmár szinte kiáltotta. Hogy honnan érezte? Vámpír képesség. Gyors érzelem olvasás, gesztikulációból, arcvonásból, viselkedésből.
Szóval ilyen a boldogság. Hát... Mit ne mondjak... Azért ez hiányzott.
Eathen kiabálva végigrohanta az egész F.H.-t. Gwenékre néztem.
-Hiányzott, mi? - kérdezte Josh együttérzően.
-Hiányzott - bólintottam, még mindig vigyorogva. Megvártam, ahogy Eathen visszatér. Hozzámlépett és átkarolta a derekamat, majd közelebb húzott. -Eathen! - kiáltotta Gwen. Az említett fiú megmerevedett és az eddigi boldogságát idegesség váltotta fel. Én kicsit össze voltam zavarodva. Nem vágtam, mi van.
-Az érzései. Ennyi elég volt mára! Nézz rá! Ki van akadva! Ez sok - mutatott rám. Van benne igazság. Még én is éreztem, hogy bőröm hidegebbé vált. A szokásosnál is hidegebbnél. Eathen aggódódva mért végig, még mindig a derekamat fogva. A remegés, a görcs eltűnt. A helyét újból üresség vette át, de ez valahogy most így is más volt. -Loren - rázott meg egy kicsit. Nem bírtam ránézni. Nem értettem. Mást éreztem most. Másmilyen volt. Hirtelen elfáradtam. -Loren - mostmár hangosabb volt. Gwen és Josh is felpattant. A lábaim megremegtek. Mielőtt eleshettem volna, Josh elkapott és a kanapéra segített. Gwen mellém huppant.
-Loren hallasz? - Gwen rázott. Ráfordítottam a tekintetem és bólintottam.
-Érzel valamit? - folytatta Josh. -Igen... Nem... Nem tudom... Fura - magyaráztam.
-Mond el, milyen? - guggolt le elém.
-Mintha... nem éreznék semmit, de ez most nem olyan mint eddig. Ez más - gondoltam végig. Kicsit oldódott a feszültség. Eathen viszont még mindig aggódva méregetett. Gwen és Josh viszont nyugodtabb volt.
-Nincs baja - ismertette lány barátnőm a dolgot. Eathen is elengedett.
-Annyira sajnálom Loren! - kezdett sajnálkozni. -Nincs semmi baj. Ezek szerint el fog múlni - próbáltam én is nyugtatni.
-Be kéne mennem - biccentettem az épület felé.
Feltápászkodtam. Most senkivel se álltam le beszélgetni. Tudtam mindenkiről, mit kíván. Az épület belülről fáklyákkal és sorégőkkel volt kivilágítva. A folyosón csak egy-egy vámpírral találkoztam. Azon gondolkoztam, ki nevezte el ezeket a helyeket. FŐterem, FŐtér, FŐhadiszállás. Végül arra jutottam, hogy nyilván a FŐnök. Ahogy közeledtem, a padló egyre nagyobb erővel dübörgött a lábam alatt a zenétől. A főterem bejárata fekete függönnyel volt eltakarva. Két vámpír állt őrt. Amint megpillantottak, elmosolyodtak. Jóba vagyok velük, mert volt, hogy várnom kellett és addig elbeszélgettünk.
-Hali skacok - intettem.
-Szia Loren! - válaszolták egyszerre és a falnak simultak, hogy nyugodtan bemehessek. Mögöttem már össze is zártak, mert egy másik tag akart bejönni.
-Na haverok! Őt miért lehet? - kezdett hisztizni a csávó.
-Törzsvendég - biccentettek felém nevetve. Amióta többször láttak itt, azóta ez a becenevem. Mély levegőt vettem és széthúztam a fekete függönyt. Abban a pillanatban telljes erőből zengeni kezdett az X Gon' Give it To Ya. Legalább ez a kedvencem. A főni ezt egy nap vagy harmincszor meghallgatja. A terem hatalmas volt. Mindenhol vámpírok. Alig lehet elférni. Bárpult, ahol vért szolgálnak ki. Középen egy emelvény, rajta pedig egy hatalmas fotel. A főnök arról üvöltötte mindenkinek a számot. Sokan hozzákapcsolódtak. Sokan az emelvényhez vezező lépcsőkön ültek és ott dalolásztak. A tömeg hatalmas volt. Mindenki egyszerre ringatózott vagy ugrált. Dühödt ordítások mindenhonnan. Mindenki próbálta túlüvölteni a hangszórót. "X gon' deliver to ya
Knock knock, open up the door, it's real"
A ritmus elárasztotta a testemet és én se bírtam ki. A lábammal az ütemet doboltam.
"First we gonna rock, then we gonna roll
Then we let it pop, go let it go
X gon' give it to ya
He gon' give it to ya
X gon' give it to ya
He gon' give it to ya"
Aztán végetért a zene és dermedt csend szállt a teremre.
Feltápászkodtam. Most senkivel se álltam le beszélgetni. Tudtam mindenkiről, mit kíván. Az épület belülről fáklyákkal és égősorokkal volt kivilágítva. A folyosón csak egy-egy vámpírral találkoztam. Azon gondolkoztam, ki nevezte el ezeket a helyeket. FŐterem, FŐtér, FŐhadiszállás. Végül arra jutottam, hogy nyilván a FŐnök. Ahogy közeledtem, a padló egyre nagyobb erővel dübörgött a lábam alatt a zenétől. A főterem bejárata fekete függönnyel volt eltakarva. Két vámpír állt őrt. Amint megpillantottak, elmosolyodtak. Jóba vagyok velük, mert volt, hogy várnom kellett és addig elbeszélgettünk.
-Hali skacok - intettem.
-Szia Loren! - válaszolták egyszerre és a falnak simultak, hogy nyugodtan bemehessek. Mögöttem már össze is zártak, mert egy másik tag akart bejönni.
-Na haverok! Őt miért lehet? - kezdett hisztizni a csávó.
-Törzsvendég - biccentettek felém nevetve. Amióta többször láttak itt, azóta ez a becenevem. Mély levegőt vettem és széthúztam a fekete függönyt. Abban a pillanatban telljes erőből zengeni kezdett az X Gon' Give it To Ya. Legalább ez a kedvencem. A főni ezt egy nap vagy harmincszor meghallgatja. A terem hatalmas volt. Mindenhol vámpírok. Alig lehet elférni. Bárpult, ahol vért szolgálnak ki. Középen egy emelvény, rajta pedig egy hatalmas fotel. A főnök arról üvöltötte mindenkinek a számot. Sokan hozzákapcsolódtak. Sokan az emelvényhez vezező lépcsőkön ültek és ott dalolásztak. A tömeg hatalmas volt. Mindenki egyszerre ringatózott vagy ugrált. Dühödt ordítások mindenhonnan. Mindenki próbálta túlüvölteni a hangszórót. "X gon' deliver to ya
Knock knock, open up the door, it's real"
A ritmus elárasztotta a testemet és én se bírtam ki. A lábammal az ütemet doboltam.
"First we gonna rock, then we gonna roll
Then we let it pop, go let it go
X gon' give it to ya
He gon' give it to ya
X gon' give it to ya
He gon' give it to ya"
Aztán végetért a zene és dermedt csend szállt a teremre.
Dermedt csend. A terem összes szempárja engem figyelt. Vártam, mi fog történni. Elindult a következő szám. A főnök intett, hogy halkítsák le. A bőre fehérebb volt mindenkiénél. Egy-egy heg fedte itt-ott. Gyengének tűnt, ha csak a kinézetét nézzük. De egy könyvet se ítélünk meg a borítója alapján, ugyan is a kisugárzása erősebb volt az összes vámpírénál. Talán akkor se közelítettük volna meg, ha mindnyájunkat egybe gyúrnak. Ezért ő a főnök és nem más. Tetőtől talpig végigmért, majd lassan elmosolyodott és felállt.
-Loren! Már hiányoltalak - lépett felém karjait széttárva, mintha az ölelésemre várna. Persze tudtam, hogy nem. Úgy suhant le az emelvényről, mint egy árny. Kedves mosollyal méregetett. Közel lépett hozzám. Nagyon közel. Középső ujját a vállamra tette és amentén körbe járt, míg nem félszegen átölelt. Körbenézett a teremben.
-Szerintem el kéne mennünk egy kicsit... - mondta kissé halkabban.
-Privátabb helyre... - súgta végül. Bólintottam. Nevetni kezdett, majd jelzett, hogy visszatekerhetik a zenét. Újból kitört a parti hangulat.
Főni kivezetett a terem melletti kis helyiségbe. Ez sokkal hangulatosabban volt berendezve. Kis hálószoba. Kinyithatós kanapé (most csukott állapotban), előtte egy kis dohányzó asztal. Egyik sarokban egy stereo berendezés. -Ülj le - mutatott a kanapéra. Szótfogadtam. A vámpír előttem fel-alá járkált gondolkodva. Én is tanakodni kezdtem. Mit fogok mondani? Mi tart vissza?
-Szóval. Hogy állsz? - kérdezte végül.
-A vámpírlány nagyon erős, erősebb nálam és szinte mindig a fiú mellett van. Megpróbáltam elcsábítani, de túl erős a kapcsolatuk - számoltam be az elmúlt napok eseményeiről. A főnök egy fokkal feszültebbé vált.
-És, hogy fogod elhozni nekem élve? - faggatott tovább. Ha nem teszem meg, akkor talán megöl... Mindenkinek azt mutatja, hogy a világért se tenne ilyet velem, de ez nem az igazság. Mindenki úgy gondol rá, mint egy jóságos nagyapára. Most ezzel a kérdéssel sarokba szorított. Már éreztem is a dühöt ami a testéből áradt. Erre nem tudtam mit válaszolni, gyorsan ki kellett találnom valamit. Idegesen a dohányzó asztalra csapott.
-Loren! Te kértél, hogy járhass egyetemre, hogy kapj gyűrűt, lakást minden féle hülyeséget - a szemei szikrákat szórtak.
-Én pedig csak annyit kértem, hogy hozd el azt a kicseszett fiút nekem élve! - tagolta szóról szóra a mondat végét. Ez mind igaz, de azt egy szóval se mondta, hogy be lesz védve. Nyilván ezt nem mondhattam a főnökömnek. Némán tűrtem a fejmosást. Mikor befejezte, lerogyott mellém a kanapéra és felsóhajtott. Csalódott bennem... Utálom ha valaki csalódik bennem. Az agyam rendületlenül kattogott a megoldáson. Lassanként kúszott az elmémbe a kirakós utolsó pár darabja is. -Megvan! - kiáltottam fel. Rám pillantott fáradtan.
-Mi van meg? - kérdezte.
-Az ötletem! - kiáltottam lelkesen.