Az idő végéig ✔

15.Fejezet

[Robert szemszöge]
Annyira emlékszem, hogy bekötötték a szememet és leütöttek. Valami börtönben ébredtem vagy franc tudja. Sam állt előttem. A kezeim le voltak láncolva. -Üdvözöllek! Végre hogy felébredtél. Azt hittem, hogy Léna megölt! - mosolygott a szöszi csajra. A lány felnevetett. -Túl fájdalmas halált szántam neked ahhoz, hogy ennyitől kinyiffanj! - kezdett el felém lépdelni. Na ja. Persze, hogy beparáztam hisz még lánc nélkül se lenne esélyem, nemhogy lánccal. Sam felemelte az államat.
-Nem tudod, hogy mi jár annak aki elveszi tőlem a Hajnalcsillagomat - vicsorgott. Nem is nagyon akartam megtudni mi jár annak. Ez viszont őt nyilván nem érdekelte. ~Szeretem Zoét és ha most meg is öl, akkor is úgy halok meg, hogy ő a mindenem. ~
Sam hátranyújtotta a kezét, mire valamelyik segédje egy pengét adott a seggfej kezébe.
~Na bazz...~
Ütések, vágások, rúgások. Mindent kaptam. A bőröm minden egyes négyzet millimétere fájt. -Sam! Itt vannak! - hallottam egy távoli hangot, de nem tudtam felfogni, hogy mi a jelentése. Ebből annyit észleltem, hogy nem kaptam új sebeket. Nem keletkeztek új fájdalomforrások. Ennek ellenére éreztem a sebekből szívárgó vér lassú folyását a bőrömön. Nem bírtam kinyitni a szemeimet. Megmozdulni se, de nem is akartam. ~Nem sokára elvérzek és akkor nem kell tovább kínlódnom~ gondoltam magamban. Abban a pillanatban semmire se vágytam jobban, csak hogy mégegyszer láthassam Zoét. Lepörgettem magamban az elmúlt pár hét eseményeit. Zoé ahogy olvas, Zoé ahogy csókol. Zoé... A merengésemet lábdobogások szakították félbe.
-Robert - kiálltotta egy ismerős hang, de nem tudtam megmondani, hogy kié lehet. Dob-Dob. Elkezdett futni az alak. ~Mondjuk mit bánom én? Biztos megint Sam az és akkor megöl végre~
De nem. Valaki nagyon óvatosan elfordította a fejemet. Puha, hideg ujjai megváltást jelentettek égő bőrömre. Nem akartam, hogy elengedje.
-Csak hogy... - hallatszott egy újabb ismerős hang, de csak távolról. Nem értettem mit mondott. Nem tudtam mi történik. Annyit észleltem, hogy a fejem visszacsuklott eredeti pozíciójába és a kellemes, hideg érintés eltűnt. Kiálltani akartam az ujjaknak, hogy jöjjenek vissza, de csak egy halk hörgés hagyta el a torkomat. Ezek után hangos csattanások zaja töltötte be a helyet. Mindegyikre enyhén összerázkódtam és halkan felszisszentem az ilyenkor belém nyilaló fájdalomra. Egy pillanatra abbamaradt a zaj és a helyét valami kellemes fény vette át. Fokozatosan kezdtem visszanyerni az erőm és ezzel együtt a fájdalom is egyre jobban alább hagyott. Elősször résnyire kinyitottam a szemem, utána lepattant a rács a csuklómról és értelmetlen hadonászásba kezdtem a kezeimmel. Ezeket is egyre ügyesebben tudtam szabályozni. Mikor teljesen kinyitottam a szememet Zoé a földön feküdt, a sebeimnek pedig nyoma sem volt.

[Zoé szemszöge]
Hatalmas fejfájás. Mintha valaki szét akarta volna ütni a koponyámat belülről. Nem ököllel hanem baltával. Iszonyatosan fájt.
-Zoé - hallottam Robert lágy hangját. Rá akartam nézni, de nem mertem. Féltem, hogy ugyan azt látom, mint amikor megjöttünk. A szétvert szerelmemet. Amikor eszembe jutott az emlék hangosan felsszisszentem. -Zoé! Zoé mi fáj? - rázogatott. Végül csak kinyitottam a szememet résnyire. Robert aggódó tekintettel fölém tornyosult. Amint megpillantottam hirtelen mozdulattal ültem fel. Meglepődve fogtam kezembe az arcát és forgattam jobbra-balra. Nem hittem annak amit látok. Sehol a sok folt, vágás, horzsolás... Seb. És én se haltam meg, pedig a fénytől megkellett volna vámpírként!
Robert a sarkára ülve figyelt.
-Jól vagy? - kérdezte.
Bólintottam, de még mindig nem tudtam felfogni teljesen mi történt. -Te? - tudakoltam rekedtes hangon. Válaszul csak átölelt.
-Tökéletesen - súgta. Magamhoz szorítottam. Nem akartam soha többé elengedni. Legszívesebben az idő végéig így ültem volna ott vele Sam börtönében ahol éppen túléltünk egy durva vámpírtámadást. De persze mindennek vége egyszer, csak nem mindegy, hogy hogy. Speciál ezt a pillanatot a többiek lábdobogása szakította félbe...
-Mennünk kell - súgtam. Feltápászkodtam és Robertet is felhúztam. Ő át karolata a derekamat és így indultunk el. A nagy teremben (amin keresztül jöttünk) tombolt a káosz. Nick éppen két vámpírt szorított a falhoz, Suleen egynek behúzott, Jane és Adam pedig együtt verekedtek a többiekkel. Az érkezésünkre, mintha megnyomták volna a "pause" gombot, mindenki megállt ott ahol volt és felénk nézett.
-Gyeretek srácok! Mennyünk! - intettem a kezemmel. Nickék egyszerre engedték el áldozataikat és kicsit értetlen képpel hozzánk ballagtak. -Minden Oké? - kérdezte Adam. -Nem úgy tűnik? - mosolyogtam. Adam végig mért minket tetőtől talpig, majd megvonta a vállát.
-De. Igazából úgy tűnik, hogy minden tökéletesen Oké - karolta át barátnője vállát, Jane pedig megpuszilta a fiú vállát. Biccentettem a fejemmel és az ajtó felé indultunk. A srácok felborítottak pár asztalt, meg összetörtek pár vázát, de Sam csatlósait nem zavarta annyira, hogy megmerjenek szólalni. Miután bezárult mögöttünk a fal, én picit eltorlaszoltam azt néhány hatalmas szikladarabbal. -Nem gondolod, hogy ez egy kicsit túlzás? - kérdezte Suleen, de láttam, hogy neki is tetszik a dolog.
Megvontam a vállam.
-A bosszú az bosszú - kacsintottam és beszálltam az autómba.
Még épp hogy elindultunk Adamék hívtak is telefonon. -Zoé most akkor menjünk hozzád jó? Az úgyis közelebb van - hallottam Jane hangját a készülékből. -Persze - mondtam, bár nem voltam benne biztos, hogy szeretnék én 4 vámpírt a házamba, de végül is mindegy volt.
Robert rácsúsztatta a kezét az enyémre és így vezettem hazáig.
Leparkoltam a parton. Mikor kiszálltunk a kocsiból, már kezdett feljönni a nap, úgyhogy sietnünk kellett. Spuri be, függönyök elhúzása, ajtók bezárása és lehetett élni a számunkra "éjszakát". Adam és Jane elfoglalta a vendégszobát, Nick és Suleen beszélgetett, én pedig kaját készítettem Robertnek aki közben körülöttem sertepertélt. Néha oda jött és egy puszit nyomott a tarkómra, vagy éppen átölelt, de egyébként távolról nézte mit csinálok. Mikor elkészültem az asztalhoz ültettem és feltálaltam neki a nagyon exkluzív csirkés szendvicset. Izgatottan vártam, hogy ízleni fog-e neki, mert még sose főztem. Robert beleharapott és miután egy darabig forgatta a szájában a falatot elismerően bólintott.
-Tök finom - dicsérte. Elégedetten leültem mellé és végignéztem ahogy jó ízűen megeszi egy vámpír által készített, csirkehúsos szendvicset.

{1 hónappal később}
Robert tökre beilleszkedett közénk. Amikor vadászni mentünk addig Suleennal volt és napközben néha elment magának kajáért meg ilyenek. Nick velünk maradt. Elmondása szerint itt legalább van tető a feje fölött, majd amikor kicsit dühösen néztünk rá gyorsan mosolyogva kiegészítette, hogy barátai is itt vannak akik a legfontosabbak neki.
Jane és Adam felváltva töltötték az időt nálam vagy a lánynál.
Roberttel hetente eljártunk a nagymamája házába a levelekért, mert nem akartuk, hogy hozzám érkezzenek, elővigyázatosságból. Egyébként azt se értettem, hogy minek kellenek neki azok az üzenetek, de azt mondta, hogy egy fontos iratot vár.
-Olyan király lenne vámpírnak lenni - kezdett bele megint.
-Nem, nem lenne az - mondtam lazán, mert tudtam milyen érveket fog felsorakoztatni és mindegyikre megvolt a tökéletes válaszom.
-Miért nem? - kérdezte.
-Mert nem akarod tudni milyen nem érezni az anyagokat, a hideget, meleget és ha rosszul sikerül a dolog érzelmeid se lesznek - próbáltam mihamarabb lezárni a vitát és úgy tűnik sikerült is egy időre, mert Robert visszaült az ülésre és a gondolataiba merülve kibámult az ablakon. Mikor odaértünk kihalászta a leveleket a postaládából és gyorsan átfutotta... volna őket, de az egyik megakadt a kezében. A többit elhajította és feltépte a boritékot. Hevesen olvasta az üzenetet, majd lefagyott egy pillanatra. -Felvettek - súgta nagyon halkan.
-Felvettek - kiálltotta hangosabban és boldogan elkezdett ugrándozni, mint egy kisgyerek. Kipkaptam a kezéből a levelet és én is elolvastam.