Az idő végéig ✔

27.Fejezet

[Zoé szemszöge]
-Rajta voltál a családfán Zoé! - mondta ki végül az elképzelhetetlent. Meglepetségemben szóhoz se jutottam.
-És... Ki vagyok neked? - találtam meg végül a hangomat. -Azt hiszem a dédnagymamám unoka testvére - homloka ezer ráncba szaladt miközben megpróbált visszaemlékezni. Csend telepedett ránk. Mindenki az én reakciómra várt, nekem pedig szükségem volt pár pillanatra, hogy feldolgozzam a hallottakat. És akkor hirtelen éles fájdalom hasított a koponyámba. Világos fényt láttam csupán aztán...
{1476. Valahol az angliai szigeten}
Rózsaszín habos-babos ruhában szaladgálok éppen. A hajam két kislányos copfban egy-egy szintén rózsaszín szalaggal felkötve. Azt hiszem fogócskázunk, de elfelejtettem ki a fogó. Egy hatalmas terembe érek. Nincs semmi ott, semmi, csupán lépcső mindkét oldalt ugyanoda. A jobb oldalon festmények. A balon pedig egyetlen furcsa rajz. Közelebb mentem megnézni. Betűk össze-visszasága, amiből nem értettem semmit és egy rakat vonal minden felé, ami leginkább egy fához hasonlított.
A következő pillanatban Robert magasodott fölém. Éreztem két karját a hátam alatt és ekkor vettem csak észre, hogy szinte a földön vagyok. A fiú arca nagyon közel volt az enyémhez. Vágytam rá, hogy az ajkait az enyémhez érintse, de nem láttam semmilyen érzelmet rajta. Tudtam, hogy ez még korai. Óvatosan felsegített és visszaültetett a kanapéra... aztán eltűnt a lépcső fordulóban.
-Ez mi volt? - kérdezte Adam megszakítva a csendet. Megráztam a fejem, hogy visszatérjek. -Flashback, visszaemlékezés... azt hiszem - mondtam még mindig magam elé nézve. -Lehet, mennünk kéne - szólalt meg hirtelen Suleen az arcomat fürkészve. -Ez kicsit lsok lehet most mindkettőjüknek - pillantott végül rólam Janeékre. Miközben felszedték a cuccaikat én is összekapartam magam a megdöbbenések hullámából és kikísértem őket. Ahogy a vendégek elmentek, vettem egy mély levegőt és felmentem a szobánkba. Robert a hatalmas ablak szélén támaszkodott vállal a falnak. A kezét melkasán összefonva nézett az éjszakába. -Jól vagy? - kérdeztem, miközben egy fél lépésnyivel közelebb léptem hozzá. -Persze - mondta. Semmilyen érzelmet nem észleltem a hangjában, de tudtam, hogy ez az újszülöttséggel jár. Aztán hirtelen megfordult és vad mosolyra húzta az ajkát. -Van egy ötletem - jelentette ki. Mielőtt még megkérdeztem volna, hogy mi már ki is süvített a házból. Egy sóhajtás kiséretében követtem. Kint állt a kapuban. Amikor beértem őt a válla felett rám pillantott és a mosolya még elevenebb lett. Tovább siklott a parton, soha nem látott kecses mozgással és hangos nevetéssel. Nem bírtam tovább , én is elvigyorodtam és utánavetettem magam. Hamar beértem, mire gyorsabb tempóra kapcsolt. Csak futottunk és futottunk. Egyszer csak Rob gondolt egyett és lefordult a vízhez én meg utána. Visszafelé pedig végig úsztunk. Vizesen lépkedtünk vissza a házhoz. A cipőnk és a nadrágunk szára csupa homok volt, de mi nem foglalkoztunk vele. Elégedett sóhaj hagyta el Robert száját. Amolyan "pont így gondoltam". -Kezdek éhezni - szólalt meg. -Van még otthon talán egy kevés lefagyasztott vér. Azzal kibírod a következő vadászatig - válaszoltam.
-Te nem kérsz? - pillantott rám.
-Én nem vagyok olyan éhes, mint egy újszülött. Kibírom a holnapi vadászatig - vontam vállat. -Holnap a többiek is jönnek?
-Aha. Mindenki éhezik - kuncogtam.

[Robert szemszöge]
{Másnap éjjel}
Velünk volt Nick, Jennifer, Briana, Spencer, Adam, Jane. Az alapbanda. A vámpírok. Elindultunk a többiek által nevezett "törzshelyre". Futottunk egyet, és egy szempillantás alatt ott is voltunk annál a híres neves szórakozóhelynél. Zoé először megmutatta, mit is kell csinálnom körülbelül. Flörtölt valami csávóval. Én távolról néztem. Aztán mikor kivitte és megölte, amennyire lehetett elrejtette a hullát olyan helyre, ahol a nyomozók csak később találják meg. Két támadás egy estére kicsit sok. A többiek egy másik bárhoz mentek. Nick és Jennifer pedig egy másik városba is. Azt hiszem, Adamék is. Kezdődhetett az én vadászatom. Egy elkóborolt ember... Épp telefonált elég messze a barátaitól. A parton lévő bozótban bújtam el. Sötét volt, így alig lehetett érzékelni a csekély mozgást. A férfi is észrevette a zizegő leveleket. Odapillantot, de nem foglalkozott vele többet. Pár másodperc múlva vettem egy mély levegőt és még a vámpíroknál is gyorsabban hozzásuhantam. Alig bírtam nyomonkövetni az eseményeket. Meglepett az erőm. Gyorsan végeztem az áldozatommal, majd vissza is süvítettem a bokrok közé, de nem álltam meg ott. Tovább repültem a holdfényben úszó partra, ahol hét másik alak várt. 4 lány és 3 fiú, hárman párban voltak, egy lány volt csak magányos. A lány izgatottan megállt előttem... Zoé volt az. Egy pillanatra megálltak a dolgok... Én ezt a jelenetet már láttam, megálmodtam. Nick, Adam és Spencer ült a parton. Nick mellett Jennifer üldögélt. Adam mellett Jane. És azt is megálmodtam, hogy megöltem egy embert. Abban a pillanatban nem éreztem semmit.
A gondolat felidézett egy újabb emléket... Egy mondatot: "Soha nem fogok embert ölni" A testem enyhén megrázkódott. Egy pillanatra mintha valami elkezdett volna megtölteni, ám ez amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan el is tűnt. Visszavette a helyét az üresség. Furcsa volt. A gondolat is az volt. Nem tudtam hová rakni az imént történteket. -Minden oké? - nézett rám Zoé a nagy barna szemeivel ezzel kizökkentve a tanakodásomból. -Persze... Minden - válaszoltam a legmeggyőzőbb hangomon, de nehéz volt. Nem is azért, mert esteleg nem lett volna minden rendben, csupán elég furcsa volt jelenleg minden. Zoé elhitte, úgyhogy megkönnyebbülten kifújta a levegőt. Pici volt hozzám képest. Olyan pici, hogy úgy éreztem ha megölelném összeroppantanám a csontjait. -Hé! - Zoéval odakaptunk a fejünket ahonnan Nick szólt nekünk.
-Mi mennénk vissza hozzátok. Jöttök? - kérdezte. Zoé kérdőn fordította vissza a tekintetét rám.
Nem tudom mi vezérelt, de azt mondtam:
-Még egy kicsit legyünk kettesben - motyogtam, de nem igazán tudtam, miért. Zoé arcán hatalmas mosoly terült szét, amitől elkezdte valami átjárni a testem, de hamar abbamaradt. -Menjetek! Mi egy kicsit később megyünk! - kiáltotta a lány.

[Zoé szemszöge]
Miután a többiek elmentek, mi Robbal elindultunk a parton. A kezem végig a zsebemben volt ahogy az övé is. Nem szóltunk egy szót sem, de úgy tűnt, gondolkodik valamin.
-Mi jár a fejedben? - törtem meg végül a csendet. Egy kicsit zavartan felnevetett.
-Őszintén? Minden... - húzta félmosolyra a száját, miközben a várost kémlelte. Kivillantak a fehér agyarak, amik még nem húzódtak vissza teljesen a vadászat után.
-Mesélj! Végül is van időnk - tettem hozzá. Abból van a legtöbb.
Robert szórakozottan rám nézett, majd elmesélt mindent, ami a fejében járt. Hogy furcsa érzés újszülöttnek lenni, hogy kíváncsi az érzelmekre, mert most nem tudja, milyen is szeretni és hogy tisztában van vele, hogy rossz, ha nem térnek vissza azok. Amikor ezt mesélte, egy pillanatra megállt és az egész teste megremegett. [Robert szemszöge]
Tudtam, hogy rossz lenne ha nem éreznék újra. Tudtam, hogy Zoét ez teljesen elpusztítaná. Az elmém hirtelen egy emléksorozatot kezdett el játszani az összes fontos pillanatunkról. Amikor elősször találkoztunk Clevelandban, amikor láttam, ahogy megverik, az első csókunk a fönti folyosón, amikor megmentett Samtől, ahogy láttam őt napfényben, Loren bulijának éjjele... És a most. Megremegtem. Az agyam pedig ezután tudta, hogy nem akarja elveszteni Zoét. A lányt, aki éppen előttem állt és aggódó tekintettel figyelt, ugrásra készen minden eshetőségre. Akivel megmentettük egymást nem egyszer. Aki miatt elakartam dobni a halandóságomat. Az emlék, amikor egy hónapot kért tőlem. Aggódott, nem akart elveszíteni. Annyi szenvedést okozhattam neki.
Miután a remegés abbamaradt, az emlékek hatására automatikusan Zoé arcára vándorolt a mutató ujjam és végig simítottam vele arcának vonalát, majd leengedtem és felsóhajtottam. Zoé elősször meglepődött, után kíváncsian figyelt és amikor a kezem már nem ért hozzá, a szemében... remény csillant.
Tudtam, hogy az éjszaka egy fontos pillanat volt. Éreztem, hogy nem sokára végre visszakaphatom őt. A sötétben még hazasétáltunk és a többiek nálunk maradtak amíg fel nem kelt a nap. Még Suleen is megérkezett és végre megint együtt voltunk. Robert már nem volt annyira feszült, mint a múltkori alkalommal. Szabadon nevetett a többiekkel. -Na és milyen az újszülöttség? - kérdezte Nick a kanapén ülve Jennifer vállát átkarolva. -Én már nem emlékszem, milyen volt az! Olyan rég volt! - nevetett.
-Meghiszem azt! - vágta rá Suleen célozva rá, hogy ő még így is öregebb. Mind megeresztettünk erre egy mosolyt.
-Touché! - biccentett a fejével Nick, majd mindenki Robertre pillantott a válaszért.
-Amióta megöltem azt az embert! Sokkal furább a dolog! Mintha a testem érezne, de az eszem nem - magyarázta, amit mi tökéletesen meg is értettünk és emiatt egy hatalmas kő esett le a szívemről.
Suleen megnyugtatta Robertet és elmagyarázott neki még pár dolgot, amit nem árt, ha tud.
Mikor feljött a nap, a vámpírok elindultak, mi pedig Roberttel feltakarítottuk a házat. Igen. Amióta a fiú felébredt, azóta nem pakoltunk. Úgyhogy volt mit tenni. A nappalit végül nagyjából úgy hagytuk, ahogy volt a bulikon, mert a többiek úgyis mindig itt voltak és gyanítottuk, hogy ez nem is lesz a jövőben másképp. Csupán még néhány dolgot rendeztünk el úgy, hogy teljes legyen az összkép. Majd pakoltunk a szobánkban, mert még mindig ott volt pár dolog, ami szükséges volt.
Miközben rendeztük a dolgokat, kezembe akadt egy boríték... Ami a versenyről származott... A luxus út két főre... Talán majd odaadom Adaméknek.