Az idő végéig ✔

16.Fejezet

[1 hónappal később, agusztus végefele]
-Megvettél mindent? - kérdeztem az éppen ajtón belépő Roberttől, miközben egy magazint lapozgattam.
A fiú szinte belezuhant a fotelbe és hangosan kifújta a levegőt, a szatyrok a kezéből halk puffanással értek földet ahogy elengedte őket. -Elméletben igen - döntötte hátra a fejét és lehunyta a szemét.
-Megmutatod? - dobtam félre a magazint. -Persze - húzta maga elé az egyik zsákot és kipakolta az asztalra a tartalmát. Könyvek, füzetek, tollak.
A következőben pár új felső meg gatya. A többiben pedig mindenféle University of Toronto-s tárgy volt. Tolltartó, toll, telefontok(?), kitűző, karkötő, póló. Minden amit csak el lehet képzelni.
-Ennyi - söpörte vissza a dolgokat.
-Király - bólogattam elégedetten.
-Tetszik?- ült mellém a kanapéra.
- Aha. Tök jó embernek lenni. Lehet fejlődni - magyaráztam az én nézőpontomat.
-Meg lehet gond nélkül ilyeneket csinálni - mondta, majd a száját hirtelen az enyémre tapasztotta. Kuncogva beletúrtam a hajába és kicsit közelebb húztam a fejét. Közben pedig visszatartottam a levegőt. Pár másodperc múlva pedig óvatosan eltoltam magamtól.
A jóból is megárt a sok.
-Készülj össze! Adamék este jönnek és megünnepeljük az egyetemre jutásod - utasítottam. Robert durcizást tettetve visszavágot.
-Nem akarok átöltözni! - mondta affektálva. -Ha kapsz egy puszit, megteszed? - kérdeztem mire hevesen bólogatni kezdett. Mosolyogva csókot nyomtam az arcára. Ezután Robert felrohant, mint egy jól nevelt kisgyerek.
Pár perc múlva a fiú egy fehér ingben (aminek fel volt hajtva az ujja) és fekete farmerben jött le.
-Valaki kicsípte magát - fojtottam el egy mosolyt.
-Mondja az aki éppen fekete-piros ruhában és topánkában toporog. Soha életemben nem láttalak még szoknyában - nevetett.
Jó ezt a csatát megnyerte aláírom.
Pár perc múlva a többiek is megérkeztek, szintén ugyanannyira kiöltözve, mint mi. -Nem kellett volna ekkora felhajtás srácok - vakargatta a tarkóját Robert.
-Pedig nagyon örültél, hogy bejutottál - emlékeztettem arra a napra, amikor megkapta a levelet. Robert egy darabig még szótlanul nézett maga elé, majd megrántotta a vállát és bekapcsolta a zenét.
-Ú ez a kedvencem - sikkantott fel Jane, majd Adamet magával húzva beállt a nappali közepére. Szerencse, hogy széttoltam a dolgokat, mert Jane tuti mindent összetört volna.
Nem sokkal később már mind a kialakított kis tánctéren nyomtuk a bulit.
Nem voltunk sokan, csak annyian amennyien jól éreztük magunkat.
Nagyon jó hangulat uralkodott nálunk. Szerintem bárki megirigyelte volna.
Mikor már Robert szinte elájult a fáradságtól és gyakorlatilag bealudt, én felvittem az ágyába és a többiekkel még reggelig beszélgettünk. Vámpírként megtehetjük.
A következő napot Roberttel kettesben töltöttük. Filmeket néztünk, főztünk együtt, ilyenek. -Mit szólsz? Holnap van az első napod az egyetemen - kérdeztem csirkegrillezés közben.
-Ne is mond. Nagyon izgulok - válaszolta az asztalnál ülve.
-Gondolom. Egy nap hány órád van? - támaszkodtam meg a pulton úgy, hogy szembekerüljek vele.
-Álltalában 7 + pár különfoglalkozás - jött oda hozzám.
-Milyen szakra is mentél? - emeltem meg a fejem, hogy láthassam a szemét. -Nyelv - puszilta meg az arcomat.
-Spanyolt és németet fogok tanulni - csókolt meg röviden.
-Olyan tré, hogy vámpírok nem járhatnak suliba - panaszkodtam.
-Pedig simán jöhetnél - vonta meg a vállát.
-És ha elporladok, akkor mit csinálsz? - húztam fel a szemöldököm.
-Jó igaz - ült vissza a székre.
Befejeztem a grillezést és Robert elé tolatam a végeredményt. Levágott egy kis szeletet belőle és a szájába rakta.
-Na milyen? - kérdeztem remélve, hogy finom lett. Robert egy darabig ízlelte.
-Tök jó. Mint mindig - bólintott elismerően és szó szerint elkezdett falni amit én csak nevetve néztem.

[Robert szemszöge]
Reggel izgatottan keltem. Első nap álmaim egyetemén. Még a szüleimmel laktam, amikor bentlakásosba jelentkeztem, mert már rüheltem, hogy folyton veszekednek és boldogtalanok.
Az már szerencse, hogy Zoé torontói.
Felöltöztem és leszaladtam a nappaliba. Mintha karácsony reggel lenne esküszöm.
Zoé a kanapén olvasott amikor leértem.
-Szia szépség - nyomtam egy gyors puszit az arcára, majd a konyhába vettem az irányt, hogy készítsek reggelit.
-Az asztalon már ott van - kiáltott a lány, mintha csak olvasna a gondolataimban.
-Köszönöm! - ültem le a piritóshoz.
-Ma elmegyek vadászni - foglalt helyet mellettem.
-Jó - mondtam kicsit csalódottan. Ma pont késői napom van és mire hazaér, nekem aludnom kell. Mennyivel egyszerűbb lenne ha én is vámpír lennék. Mondjuk akkor dobhatnám a terveimet a kukába, de ezért a lány miatt megéri.
Mikor kész lettem, bedobtam pár dolgot a táskámba és óvatosan ölelésre nyitottam a karom Zoé felé. A lány mosolyogva hozzám bújt.
-Na jó mit szeretnél, hogy megölelsz? - motyogta a vállamba.
-Ennyire fura, hogy megölelem a barátnőm? - fojtottam el egy mosolyt.
-Igen! - vágta rá.
-Jó igaz. Elvihetem a kocsid? - néztem kiskutya szemekkel.
-Persze - nevetett és előhalászta a slusszkulcsot. -Köszönöm - nyomtam egy puszit az arcára és elindultam.
Az egyetemhez érve gyorsan leparkoltam a kocsit és már indultam is be. Hatalmas a Univertiy of Toronto és gyönyörű.
Felsiettem a bejárathoz vezető lépcsőn ahol a portás ketté osztotta az embereket. -Van azonosító kártyája? - kérdezte amikor odaértem. Megráztam a fejem a pali pedig jobbra terelt.
Szalag korláttal kijelölt úton végig haladtam mire egy termembe jutottam.
Alig voltunk még bent páran. Két csaj meg egy fiú. Együtt beszélgettek mind a hárman, amikor pedig megláttak magukhoz invitáltak, hogy csatlakozzak.
Odahúztam egy széket és leültem hozzájuk.
-Szia Loren Spencer vagyok - nyújtott kezet a lány. Kicsit Janere emlékeztetett, a haja miatt valószínűleg.
-Én Lin Min-Seo - mosolygott az ázsiai lány.
-Én pedig Conor Carter - üdvözölt a kicsit lazább fiú. Nickre emlékeztetett.
-Örülök - bólintottam.
-Én Robert Jenkins - mutatkoztam be én is.
-Melyik szakra jöttél? - kérdezte Loren.
-Nyelv. Ti? - érdeklődtem.
-Mi is - mondta Conor.
Na! Már az első nap sikerült barátokat szerezni. Ezaz!

[Zoé szemszöge]
Borzasztó unalmas volt a nap Robert nélkül. Nagyon hiányzott.
Nem filmeztünk, nem nevettetett meg, nem csinálhattam neki kaját.
Egész nap olvastam és szomcsi zenéket hallgattam. Festettem és hasonlók. Felhívtam Janet és Adamet, de ők elvoltak magukkal. Suleent nem értem el, Nicknek meg nem tudtam a számát. Szomorúan dőltem a kanapéra amikor csengettek. Izgalmamban emberfeletti gyorsasággal az ajtóhoz rohantam és egy köpenyt magamra véve (hogy ne porladjak el) kinyitottam a bejáratot.
-Szia Zo! - köszönt Nick mosolyogva. Magasszárú tornacipőt, hosszú fekete farmert és fehér kapucnis pulcsit viselt napszemüveggel. Csodáltam, hogy nincs hatással rá a nap.
-Hogy...? - hebegtem meglepődve a nap miatt.
-Majd ha 850 éves leszel megérted. Egy idő után nem kell annyira elzárkóznod mint most - veregette meg a vállam olvasva a gondolataimban, majd ledobta magát a kanapéra.
-Hallom mész este vadászni - feküdt el. Bólintottam.
-Aha. Gondolom mondták Adamék - merthogy Adamékkel megyek.
-Ja hívtak engem is. Nem bánod? - vonta fel a szemöldökét.
-Dehogy. Miért bánnám? - lepődtem meg.
-Nem tudom - rántotta meg a vállát.
-Viszont Jane leordította a fejem a telefonban, hogy foglaljalak le... úgyhogy mit csináljunk? - ült fel.
-Ötletem sincs!