Az idő végéig ✔

33.Fejezet

Robert rátaposott a fékre.
-Ez mi volt? - kérdezte csodálkozva.
-Biztos valami állat. Menj csak tovább - legyintettem. A kocsi megint megindult, de ekkor már sokkal óvatosabbak voltunk.. Megint elsuhant valami előttünk.
-Ez biztos, hogy nem állat - állt meg és kiszállt a kocsiból. Én is kipattantam mellé.
-Te látsz valamit? - kérdeztem.
-Nem - ingatta a fejét a kis, elhagyatott város házikóit figyelve.
-Menjünk tovább - biccentettem a kocsi felé. A fiú, elég nezehezen, de végül engedett és visszajött a kocsihoz. Továbbhaladtunk. Egy darabig nem is volt semmi baj, de aztán az a "valami" olyan hirtelen állt meg előttünk, hogy csupán Robert vámpír képességeinek köszönhettük, hogy időben mégállt a kocsi. Egy női alak állt előttünk és idegbetegen meredt ránk a szélvédőn keresztül. Kivillantotta agyarait. Vámpír!
-Pattanjunk ki! - mondtam egyből. Robert bólintott, de ekkor a vámpír felemelte a kocsit az orránál fogva. Kinyitottuk az ajtókat és kiugrottunk a betonra.
-Állj! - kiáltottam és odarohantam a vámpírhoz. Amikor meglátta, hogy milyen gyors vagyok, meglepetségében elejtette az autót, ami két ablakát betörve esett a földre. Robert és én az idegen vámpír két oldalán álltunk, a lány pedig hol egyikünkre, hol másikunkra nézett elég értetlenül.
-Ti... Kik vagytok? - kérdezte.
-Kanadából jöttünk. Egy vámpírt keresünk - mondtam.
-Ismersz másokat? - tudakolta Robert. A lány bólintott.
-És el tudsz minket vezetni hozzájuk? - lelekesedtem. A lány egy pillanatra elgondolkodott.
-Öhmm... Először engedélyt kell kérnem - rázta meg a fejét.
-Kérlek! Nagyon fontos! Életek múlnak rajta! - könyörögtem. A vámpír az eddigi idegessége utána vett egy mély levegőt, nyelt egyet és bólintott.
-Megteszek minden tőlem telhetőt! - biztosított.
-Köszönöm - bólintottam hálásan.
-Maradjatok itt! Sietek vissza! - utasított minket, majd elsuhant az éjszakába.
A kocsinak dőltem, miközben Robert fel-alá járkált előttem. A hold világította meg egyedül az elhagyatott városrészt. Már egy jó ideje vártunk.
-Mi van, ha nem jön vissza, mert nem is ismer másokat? - kérdezte.
-Fiatalnak tűnt ahhoz, hogy ne legyen vele senki. Nem hiszem, hogy véletlenül változtatták volna át - válaszoltam nyugodtan.
-Ha mégis? - nyugtalankodott tovább.
-Követjük a lábnyomait! - biccentettem abba az irányba, ahol a vámpírlány eltűnt. Látszólag még mindig nem volt biztos benne, hogy igazam van, de ez az indok megnyugtatta annyira, hogy ne kérdezgessen arról, mi van ha...? Még többet vártunk és már én is kezdtem unni a dolgot, amikor sötétből egy mély, rekedtes hang szólalt meg.
-Kik vagytok? - kérdezte harcias durvasággal. Mindketten a hang irányába fordultunk, ösztönösen védrkező pózba érkezve. A hang tulajdonosa egy nagyobb termetű, testes, brazíl vámpír volt, aki ellenséges szemekkel figyelt minket. Az egyik fal mellett állt, vállát nekidöntve. Felegyenesedtem a védekezésből és felelmelve a két karomat jeleztem, hogy nem akarok balhét.
-Zoé vagyok! Vámpírokat keresünk! - feleltem és megpróbáltam jelezni Robertnek, hogy ő is nyugodjon meg, de vagy nem vette észre, vagy nem foglalkozott vele, mert nem lazított testtartásán. A férfi biccentett, hogy folytassam.
-Egy vámpírt keresünk - mondtam.
-Akad néhány errefelé, de miért? - érdeklődött.
-Egy olyan vámpírt keresünk, aki hozzánk hasonló - sziszegte Robert.
-Mindegyik vámpír hasonló egy ponton. Miben kell hasonlónak lennie? - az idegen ellökte magát a faltól és előrébb lépett. Roberttel összenéztünk és ő óvatosan megrázta a fejét, hogy ne mutassam meg a titokzatos férfinak, mire vagyok képes. Én viszont nem láttam más megoldást, hogy egyről a kettőre jussunk. Mély levegőt vettem és magam elé emeltem a karomat tenyérrel felfelé. Behunytam a szemem és koncentráltam. Összegyűjtöttem minden bennem lévő erőt és ráfókuszáltam a tenyeremre. A kezem között a semmiből, mintha csak a bőrömből pergett volna elő, föld kezdett gyűlni benne. Kicsit berozsdásodtam, ezért minden erőmre és koncentrációmra szükség volt, hogy ne rontsak. Amikor elég föld keletkezett egy élénk zöld szár jelent meg, ami nem sokára két levelet növesztett.
-Olyat keresünk aki varázsolni tud a földdel - mondtam. A férfi összepréselt szájjal gondolkodott.
-Nem tudok nektek segíteni! - fordított végül hátat idegesen.
-Kérlek! Biztosan tudsz valamit! - győzködtem.
-Kik vagytok és mi közötök ehhez az egészhez? - fordult vissza a foga között szűrve mondatát.
-Ha elviszel a többiekhez, elmondjuk! - szólt Robert. A férfi elősször rá pillantott aztán rám. Megerősítésként bólintottam.
A kocsit elrejtettük az egyik elhagyatott épület garázsába. Ezek után elindultunk az ismeretlen vámpír után. Termetéhez képest semennyivel se volt lassabb nálunk, pedig arra számítottam volna. Végig elődtünk haladt, mutatva az utat, ami elég hosszúnak bizonyult. Percek óta futottunk már. Olyannak tűnt, mintha már soha nem érnénk oda. Azonban egyszer csak egy éles kanyart vett a vámpír, amit alig tudtunk bevenni Roberttel, annyira meglepődtünk. A sötétségben elősször egy síkságon suhantunk. Utána egy erdőbe értünk, ahonnan egy csapat hangját hallottuk távolról. Fákat ugrottunk át, és köveken egyensúlyozva haladtunk a mocsarasabb részeken. Gyér fényt láttunk messziről a fák és bokrok lombjain átszűrődve, miközben a zaj is hangosabb lett. Keresztülugrottunk a fák lobjain utat törve magunknak és a puha földre érkeztünk egyszerre. Egy táborféle tárult a szemünk elé. Középen egy nagy tábor tűz volt, körülötte pedig fatörzsek és sátrak. Mindez egy hegyoldalban, aminek szélében egy barlang rajzolódott ki. Az egész helyen fákják égtek elszórva, és indákból, levelekből, virágokból készített füzérek lógtak díszítésnek.
Ahhoz képest, hogy mekkora volt a tábor, nem láttam sok vámpírt. Nagyjából 20-at számoltam össze. Néhányan ránk pillantottak, amikor megérkeztünk, és mivel új arcok voltunk, körénk is gyűltek. Voltak, akik ellenségesen figyeltek minket, voltak akik érdeklődve és még olyanok is akik barátságosan.
-Kik vagytok?
-Miért hoztad ide őket Pedro?
-Ez a mi területünk! Menjenek el ha vadászni akarnak!
Nagyon hamar körénk gyűlt mindenki és a vámpír lányt is észrevettem a csapatban.
-Csend legyen! - szólt végül ezek szerint Pedro, aki idehozott minket. Mintha a szava varázsütésre némává tett volna mindenkit, egyszerre hallgattak el a brazil vámpírok.
-Ők itt egy számukra fontos ügyet jöttek kutatni. Ketten vannak és megbízhatóak! Amíg meg nem találták amit keresnek, a vendégeink! - mondta.
-Honnan tudod, hogy megbízhatóak? - szólt egy fekete hajú fiú hátulról, újjabb zsibajt kavarva. Bizalmatlan, elégedetlen beszólások záporoztak ránk.
-Mesterek - mutatott ránk Pedro.
Az előző hirtelen csend a mostanihoz képest semmi volt. Mindük arcára értetlenség vagy hitetlenség vetült ki. Ezt Pedro is észrevette és ránk pillantott.
-Mutassátok meg!
Roberttel összenéztünk. Sóhajtottam és előrébb léptem. Robert követte a mozdulatomat és kicsit távolabb léptünk egymástól, de így is egy vonalban maradtunk.
Kitartottam oldalra a bal karomat, a tenyerem Robert felé nézett.
-Vizet ha jelzek - mondtam a fiúnak aki bólintott és kitartotta a jobb karját.
-Lehet kicsit arrébb kéne állni mindenkinek! - szóltam, mire mindenki hátralépett egyet. Robertre pillantottam.
-Mehet? - kérdeztem. Bólintott.
-3...2...1... Most! - jeleztem, mire a fiú tenyeréből vízsugár lövelt ki az enyém pedig lángszóróvá vállt. A két elem középen találkozott és sisteregve párává változott. Közben a másik kezemmel a földből egy falat húztam és mielőtt még elérte volna a magasságot, ahol elválasztotta tüzet és a vizet, intettem Robertnek, hogy elég. Ahogy abbahagyta, abban a pillanatban felemeltem a falat, ezzel befejezve a produkciót.
A brazil vámpírok tátott szájjal figyeltek.
-Zoé vagyok! A főmester! Tudom irányítani a tüzet, vizet, földet és a levegőt! - mondtam körbefordulva.
-Én Robert vagyok! A vízmester! Ismerjük a tűz mesterét és azért jöttünk, hogy megtaláljuk a föld mesterét! - körbejárt ő is.
-És miért? Miért nem kerestétek hamarabb? - kérdezte Pedro.
-Mert mi is csak most tudtuk meg, hogy létezik. Most, hogy a sötétség egyre nagyobb, kiderültek dolgok. Át akarja venni az elménket. Emberét, vámpírét egyaránt! Olyan dolgokra akar rávenni minket, ami neki megfelel és mindenkiből rabszolgát csinálna - meséltem.
-Viszont a mesterek megtudják állítani - mondta Robert.
-Akkor miért nem állítjátok meg? - kérdezte ugyanaz a fejete hajú vámpír, aki az előbb megtörte a csendet.
-Mert az összes mester kell hozzá! Akkor lesz elég nagy az energia ahhoz, hogy elpusztítsuk a sötétséget! - magyaráztam.
-Meséljetek még nekünk! - kiáltotta valaki a tömeg hátuljából. Egyetértő morajlás futott végig. Kérdőn Pedrora néztem, aki beleegyezését adta egy bólintással.
-Rendben!
Mind a tábortűz köré gyűltünk. Elmeséltem azt, amit Suleentól hallottunk és azt is, hogyan jöttünk rá a képességeinkre. Mindannyian ámulattal hallgatták a történeteket és még a fekete hajú srác se szólt közbe egyszer se.
-És meddig maradtok? - kérdezte a vámpírlány, akivel az úton találkoztunk.
-Nem tudjuk. Jelenleg nem a legbiztonságosabb Kanadában, úgyhogy amíg nem kapunk valami jelzést a barátainktól, addig szerintem itt maradunk - mondtam körbenézve.
-Viszont esetleg ismeritek a vámpírt akit keresünk? - érdeklődött Robert. Mindenki elhallgatott. Pedro tekintete egy személyen állt meg. Követtem a pillantását a vámpírlány felé és ekkor vettem észre, hogy még páran őt nézik. A lány kicsit félénken a szőke haja mögé próbált relytőzni.
-Te vagy? - kérdeztem kicsit talán meglepetten. Annyira gyengének tűnt testalkatából ítélve, hogy nem igazán néztem ki belőle. Bár Pedrotól meg nem vártam, hogy van olyan gyors, mint mi. A vámpíroknál nem szabad testalkat alapján ítélni. A lány félénken felpillantott és bólintott.
-Lucia vagyok - mondta halkan. Ekkor hangokat hallottunk közeledni az erdő sötétjében. Gyorsak voltak. Körülbelül négyen voltak.
-A vadászaink! - örült meg Pedro és a többiek is a bokrokat kezdték figyelni, ahonnan hirtelen előugrott a 4 alak. Egy borotvál fejű férfi kötéllel a kezében, és hátizsákkal a hátán, mögötte egy tépettebb frizurájú, magas srác, aki egy másik vörös hajú fiúval egy vastag botot fogtak, amin vérrel töltött tasakok lógtak felcímkézve. Volt velük egy lány is akinek össze volt fogva a haja és két kesztyűs kezében három-három még élő, megkötözött madarat tartott.
A borotvált fejű kiszúrt engem és rám vicsorogva nekemugrott. Mire észbe kaptam, már az alkarjával tartott a sziklának nyomva és folyamatosan villogtatta agyarait.
-Oriol ne!
-Oriol hagyd!
-Oriol!
A vámpírt nem sikerült meggyőzni a többieknek, még mindig farkasszemet nézett velem.
-Ki vagy és miért vagy itt?
Nem tudtam válaszolni, mert miután pislogtam egyszer, a vámpír már le is került rólam. Robert hangos csattanással ütkött az Oriol nevű tagnak. A borotvált fejű a földön feküdt, Robert pedig leszorította a karját.
-Robert! Engedd el! Nem bunyózni jöttünk - húztam a karját, de a fiú továbbra is farkasszemet nézett a vadásszal.
-Ne érj hozzá! - mondta Oriolnak dühtől remegő hangon.
-Különben mi lesz, szőke herceg? - kacagott a vámpír.
-Oriol! Elég! - parancsolt rá Pedro. Robert felállt, szemét továbbra se vette le a másik vámpírról.
-Kik ezek, Pedro? - biccentett felénk, feltápászkodva a földről.
-A hercegnő és az újszülött herceg - vigyorgott továbbra is piszkálva minket.
-Kérlek szépen, a főmester és a vízmester - mutatott ránk Pedro. Oriol egy pillanatig csak bámult, aztán elkezdett röhögni.
-Na ne már! Ezek ketten? - kérdezte hitetlenül.
-Videlkedj már! Nem szoktál ilyen lenni! - figyelmeztette Pedro.
-Csak ha idegenek veszélyeztetik a barátaimat! - vicsorogta Oriol.
-Nem akarunk bajt! - tartottam fel a kezemet.
-A szőke herceg elég rendesen rácáfolt - biccentett Robert felé.
-Igen, mert ha egy barom hozzáér a barátnőmhöz, megbánja - válaszolta a mellettem lévő fiú ökölbe szorított kézzel. Megsimítottam a vállát, mire egyből lazult a szorítása.
-Adj nekik egy esélyt! Nem tudod, milyen helyzetben vannak - folytatta Pedro gyengéden. Oriol továbbra is idegesen figyelte a testes vámpírt, de végül bólintott.
-Ha bajt hoztok ránk, végetek! - figyelmeztetett és intett a társainak, akikkel érkezett, a barlang felé. Ahogy ők négyen eltűntek a sötétségben, Pedro lépett hozzám.
-Elnézést kérek Oriol viselkedéséért. Igazából nem ilyen, csak nem szereti az új arcokat - szabadkozott a férfi.
-Semmi baj! Szívén viseli a sorsotokat! Nincs ezzel gond - nyugtattam meg a testes vámpírt, és a barlangba bámultam. Vajon megbékél velünk addig amíg itt vagyunk?
A beszélgetős körünk feloszlott. Két okból is. Az első és legfontosabb az volt, hogy kezdett hajnalodni, ezért mindenki bement a barlangba. A második pedig az, hogy enni is kellett valamit.
Pedro invitált minket, hogy együnk nyugodtan az ő készletükből, szívesen megosztják velünk, de bölcsebbnek láttam nem elfogadni, így udvariasan elhárítottam az invitálást. Már így is ellenszenvesek voltunk néhányaknak, és ha tovább maradunk, akkor talán előnyösebb ha ezzel nem feszítjük tovább a húrt.
-De ti is éhesek vagytok! - próbált győzködni Pedro.
-Majd elmegyünk vadászni! - nyugtattam.
-De jön fel a nap! - szegezte a vámpír az égre a tekintetét, amely egyre világosabb és világosabb kékbe borult.
-Megleszünk! Ne félj, képesek vagyunk a napon is életben maradni - mosolyogtam rá kedvesen. Pedro hitetlenkedve meredt ránk, értetlenül csóválta a fejét, végül teljesen összezavarodva ő is bement a barlangba, mi pedig Roberttel ráérősen kezdtünk sétálni az erdőbe.
-Szerinted mit tud a csaj? - kérdezte, miközben éppen egy nagyobb, kidőlt fán segített át.
-Mármint Lucia? Nem tudom mennyit foglalkozhattak a képességével, de kitartónak tűnt - feleltem, halk puffanással érkezve a földre, Robert kezét fogva.
-Akkor szerinted nem lesz gond? - érdeklődött.
-Szerintem Luciaval nem lesz gond - bólintottam.
-Na és ez az Oriol csávó? - tanakodott tovább.
-Oriol csak óvja a "családját". Szerintem ha megpróbáljuk a lehető legkevesebb dolgot felforgatni, akkor nem lesz gond - magyaráztam. Robert egy rövid ideig gondolkodott a hallottakon, aztán annyiban hagyta a dolgot.
Halk reccsenésre lettünk figyelmesek, és a hang irányába pillantottunk. Elég messziről szólt, de mindketten biztosak voltunk benne, hogy állat volt.
-Mehet a móka? - húztam veszélyes mosolyra a számat.
-Csak utánad - intett Robert szintén mosolyogva.
Miután mindketten elkaptunk egy-egy állatot, vissza sétáltunk a barlanghoz, ahonnan zaj szűrödött ki. A hangokat követve haladtunk mélyebbre és mélyebbre. Ahhoz képest, hogy kívűlről milyennek tűnt a barlang, nem volt annyira bonyolult. Egészen hamar megtaláltuk a barzil vámpírokat a barlang egy nagyobb mélyedésében. Odáig már nem ért el a napfény semmilyen formában. Kisebb nagyobb csapatok ügyködtek más és más dolgokon. Voltak akik éppen ettek, voltak akik új fűzéreket készítettek. Volt olyan aki egy nagyobb sátron dolgozott éppen, mások beszélgettek. Oriol és a fekete hajú srác éppen az egyik sátorféleségen dolgoztak. Fát mértek és ponyvát vágtak, Pedro pedig felügyelte a dolgok menetét, egy pohár vért szürcsölve. Megpillantottam Luciat egy 3 fős, lányokból álló csoportban beszélgetni. Kedves mosollyal léptem melléjük.
-Sziasztok! Nem haragszotok, ha elrabolom tőletek? - kérdeztem a lány vállára rakva a karomat. A másik kettő aranyosan bólintottak, és odébbálltak. Lucia kérdőn nézett rám.
-Van kedved elkezdeni gyakorolni? - érdeklődtem. A szőke lánynak felcsillant a szeme.
-Igen, igen, igen! Tudom is, hogy hol! - lelkesedett és elősször Pedrohoz rohant. Vele beszélt valamit, és miután a férfi bólintott, Lucia izgatottan intett nekünk, hogy kövessük. A nagy teremből egy másik alagút irányába vezetett minket. Mielőtt még elhagytuk volna a fő vájatott, elkaptam Oriol tekintetét, aki bár még mindig ellenséges volt, de már sokkal nyugodtabbnak tűnt. Ezután eltűntünk a "folyosón". Lucia össze-vissza ugrált előttünk, majd megérkeztünk egy jóval kisebb részbe, mint a fő hely, de még így is nagy volt a belmagasság és széles a tér.
-Rendben! Mutasd mit tudsz! - mondtam a lánynak és nekitámaszkodtam a falnak. Lucia értetlenül nézett rám.
-Nem tudom, hogy kell - rázta a fejét.
-Hogy fedezted fel? - kérdezte Robert.
-Egyszer egy jaguárra vadásztam, de még elég tapasztalatlan voltam és amikor védekeztem, akkor libbent elém egy... egy kőtábla gyakorlatilag. Aztán ahogy egyre próbáltam felülkerekedni, valahogy... ösztönösen reagáltam, nem tudom elmagyarázni - mondta, heves gesztikulálás közben.
-Értem. Próbálj meg erre az emlékre gondolni. Képzeld oda magad megint és próbáld úgy összegyűjteni az erődet - válaszoltam rövid gondolkodás után. Lucia bólintott és behunyta a szemét.