Az idő végéig ✔

14.Fejezet

Szinte repültünk a fák között. Nick felszabadultan nevetve suhant előttem én pedig mosolyogva rohantam utána.
A fiú a tó partján megállt egy pillanatra, de utána bevetette magát a vízbe. Én is megtorpantam, de miután Nick intett, hogy menjek, én is elmerültem.
Átúsztunk a tó másik partjára.
Nick egy fatörzsön ült amikor oda értem, a holdat bámulta. Vizes ruhái rátapadtak tökéletesen kidolgozott testére. Haját simán hátrasimította az ujjaival. A karjával támasztotta magát, az érkezésemre pedig oldalra pillantott. Arrébb csúszott a törzsön és megveregette a helyet maga mellett. Egy rövid ideig bénán álltam, még a parton, de aztán letelepedtem mellé.
Gyönyörű volt a hold. Le se tudtam róla venni a szemem. Elkápráztatott a fénye, elvesztem benne.
-Szép mi? - kérdezte Nick.
-Az. Csoda szép - helyeseltem.
-Mint te - suttogta annyira halkan, hogy szinte nem is hallottam, de el is engedtem a fülem mellett.
Már egy jó ideje ülhettünk ott, amikor lépéseket hallottunk magunk mögött. Odakaptuk a fejünket. Suleen állt ott enyhén ijedt arccal.
-Te jó ég! Nincs veletek! - kiáltott fel.
-Ki? - kérdeztem én. Rosszat sejtettem.
-Robert! A házban sincs, Janeék se látták - magyarázta idegesen. Nickre néztem, majd kétségbeesett futásnak eredtem vissza a házba.
Csak úgy besüvítettem az ajtón és két másodperc alatt felderítettem a házat. Sehol nem volt.
-Hol lehet? Kint kerestétek? - jutott hirtelen eszembe és ezzel a gondolatommal nyugtatgattam magam.
-Mindent átnéztünk egy kilóméteres körzetben, messzebb meg nem nagyon mehetett - dörzsölte meg a homlokát Suleen.
Zaklatottan körbenéztem a szobában. Minden úgy volt, ahogy még eredetileg itt hagytunk Nickkel, kivéve egy dolog...
A pokróc amivel Robert be volt takarva simán oldalra volt rúgva, a könyvem pedig az asztalra volt téve... de én a kanapán hagytam kinyitva.
Kilógott belőle valami kis cetli. Óvatosan kihúztam.
"Mondtam, hogy ne lepődjetek meg ha valami hiányzik! Sam"
-A franc essen belé!
Idegesen cafatokra téptem a kis fecnit. -Hé, hé, hé! - lépett hozzám sietve Nick és kikapta a kezemből a darabkákat.
-Legalább megmutathattad volna mi van benne! - mosolygott rám halványan és megpróbálta összeilleszteni a gyűrött kirakóst.
-Samék! Elrabolták! Lehet, hogy már meg is ölték! - rogytam a kanapéra megsemmisülve. A tenyerembe temettem az arcomat. Éreztem ahogy valami maró ér a bőrömhöz. Olyan érzés volt, mintha kiakarták volna lyuggatni a bőrömet. Felsikoltottam a fájdalomtól. Sírtam... Életemben elősször sírtam. Nick mellém ült és szorosan átölelt.
-Mért ennyire fontos neked az az ember? - suttogta.
Ezt még soha senki se kérdezte és én se tanakodtam rajta sokat. Ennek ellenére egyből tudtam válaszolni.
-Különleges... Nem ijedt meg... Nem mondta el senkinek... Megmentett... Többször... Színt vitt szürke, monoton életembe... Voltak pillanatok, amikor embernek éreztem magam mellette... Éreztem - éreztem, szeretem. Sőt. Nem is csak ennyi sokkal több. Nem lehet elmondani az érzelmeimet. Eleve különleges az hogy érzek. Telljesen más, mint az emberi. Sokkal másabb és mintha a boldogsághoz vegyülne egy kis félelem is. Nem tudom, hogy meddig fogok így érezni. Csodálotos. Varázslatos. Elképesztő. Izgalmas. Ezért jó vele lenni. Ezért sírok érte.
-És itt maradunk amíg meg nem ölik? Zoé, még nem késő! - huppant le mellém Suleen bíztatóan. Egy pillanatra elgondolkodtam ezen majd gyorsan letöröltem a savas könnyeimet és reménykedve felpattantam.
-Jane, Adam! Mennünk kell! - kiálltot fel Nick mikor én már kirohantam. Beszálltam a kocsimba. Nick bepattant mellém Suleen pedig hátra. Beindítottam az autót és végig szállguldottunk az autópályán. Még a sztrádán előre engedtem Adaméket hisz ők tudják merre van a kastély. Idegesen doboltam a kormányon. Egyfolytában azt mondogattam magamban, hogy érjünk már oda. Sajnos az idő nem ment gyorsabban, én pedig majd megőrültem. ~Csak legyen életben, csak legyen életben~
Adamék behajtottak a hatalmas sötét kastély udvarába. Sam fogadott minket. Amint megláttam kipattantam a kocsiból hozzá ugrottam. Dühösen felemeltem a nyakánál fogva és ráordítottam.
-Hol van? - kérdeztem. Szorítottam a nyakán egyett csak, hogy megmaradjon az ujjam nyoma. Sam gonoszul felnevetett.
-Már hiába keresed - mosolygott. A szám egy vonallá préselődöt. Hirtelen mérgemben elhajítottam
Samet a vár falához mire az épület fala megrepedt. Adam és Nick Samhez pattantak, hogy lefogják.
Én idegesen berohantam a várba és mindent felforgattam csak, hogy megtalájam Robertet. Éppen egy szőke vámírcsajt faggattam amikor Jane lépett be.
-Léna! - kiáltott fel és lecsavarta az ujjaimat ezek szerint ismert vámpír válláról.
-Jane - zilálta majd egymás karjába ugrottak.
-Hol van a fiú? - kérdezte végül Jane idegesen Lénát.
-Szerintem a várbörtönben. Sam megkínozta és meg is ölte volna hogyha nem jöttök - hadarja.
Az új információ hallatán elsüvített a cellákhoz.
-Robert - kiáltottam. Nincs válasz. Sorra végignéztem az összes zárkát. A harmadikban rá is bukkantam. A keze láncra volt kötve. Mindkét szeme alatt egy-egy monokli éktelenkedett és a szája fel volt dagadva. A pólója csupa vér volt és a karja is tele volt véraláfutásokkal, horzsolásokkal, vágásokkal. Szétfeszítettem a rácsokat és hozzá rohantam. A fejét felém fordítottam és alaposabban is szemügyre vettem. A szájából vér csörgedezett. Közelebb hajoltam hozzá. Hallottam halk, gyenge lélegzetét.
Dob-dob. Lépések zavartak meg. Sam állt meg a rács mellett.
-Csak megtaláltad - mosolygott kárörvendően. Gyorsabban kezdtem venni a levegőt. -Most láthatod milyen gyenge - nevetett. -Egy kis simogatástól elájult - röhögött tovább. -Sose értettem mért ő kell neked - lépett be a cellába.
-Miért nem voltam elég neked - folytatta.
-Pedig csak egy hitvány, törékeny ember! - vágta a képembe. Ökölbe szorítottam a kezem és próbáltam elnyomni bennem tomboló haragos tüzet. Egyre jobban megteltem ettől a tűztől élettel. Erősebbnek éreztem magam mint valaha, de tudtam, hogy ez a valami nagyon veszélyes lesz.
Nagyon veszélyes.
Sam szavai csengtek a fülemben. ~Hitvány~ ~Törékeny~
-Csak. Egy. Ember. - mondta lassan, és kész. Kitört belőlem a vulkán. Erőt adó tűzként söpört át az egész testemen. Elöntötte minden porcikámat és úgy éreztem tőle, hogy legyőzhetetlen vagyok.
Felálltam Robert mellélöl és tank módra Samhez sétáltam lassan. A fiú hátrálni kezdett, de a falnak ütközött. Megragadtam a nyakánál fogva és tovább tóltam. Bumm! Egy fal kiszakadt. Bumm! Még egy. Egyre gyorsabban törtem Sammel a falakat amikor pedig a zárkák végére jutottam visszahajítottam őt a legelejére. Fogtam egy téglát és megdobtam vele az éppen feltápászkodó Samet. Kemény darab fejen taláta és a fiú vissza csúszott a földre. Amikor oda értem hozzá félig fájdalmasan, félig mosolyogva nézett rám.
-Csak egy ember Zoé! Fogd fel! - kiálltotta nekem csak hogy tovább provokálhasson. Felrántottam a pólójánál fogva és behúztam neki egy hatalmasat. Az öklöm megállt az arcánál és egy fénycsík vette körül a kezemet. A méregtől ami benne volt egyre erősödött és végül az egész testemet befedte. Amikor az idő tovább indult és Sam megkapta a magájét fényáradat tört kibelőlem. Éreztem, hogy már nem érek Samhez. Felemelkedtem a talajról és körbe fordultam, hogy mindent ellephessen a fény. Majd újból sötétség.