Epilógus

158 6 0
                                    

Epilógus
Pár nappal később elbúcsúztunk a brazil vámpíroktól, akik visszatértek otthonukba.
-Köszönjük a segítséget - ráztam kezet Oriollal.
-Igazán nincs mit. Örülök, hogy jól vagytok - mosolygott rám őszintén.
-Látogassatok majd meg minket gyakran - kötötte a lelkemre Lúcia, aki Oriol vállába kapaszkodott.
-Mindenképp - bólogattam és átöleltük egymást, aztán áttértem Pedrora.
-Zoé! Gyere ide! - tárta szét a karját a nagydarab és őt is megöleltem.
-Jól csináltad - mondta.
-Nélkületek nem sikerült volna - válaszoltam és ez igaz is volt. Alig volt az egészben részem. Egyedül végem lett volna. Pedro rámmosolygott és elengedett, hogy elbúcsúzzak a többi vámpírtól. Mindegyikőjüket megöleltem és megköszöntem a segítségüket. Illetve megígértem, hogy meglátogatom őket. Aztán útnak indultak az erdő keresztül a repülőtér felé. Roberthez bújva integettem nekik. Az orosz vámpírok még maradtak és úgy döntöttünk, hogy lemegyünk ünnepelni az M&Z-be.
Miza és Ziza meghívta az egész csapatunkat egy körre így egy nagy asztalt elfoglalva, Roberthez bújva emeltem poharamat a győzelmünkre.
-Köszönjük a segítséget! - pillantottam Victorra, aki visszamosolygott ránk.
-Igen Victor! Hálásak vagyunk! - bólintott Nick is Jennifer vállát átkarolva. Itt volt mindenki. Jane, Adam, Suleen, Loren, Eathen, Katya, Yana, Dimitrij, Iwan és a többi orosz vámpír, akik Victor klánjába tartoztak. Még Briana és Spencer is befutott, hogy velünk ünnepeljen és izgatottan hallgatták a beszámolónkat.
-Ne nekem köszönjtek! Yana győzött meg - pillantott az idősebb nőre aki kicsit szégyenlősen legyintett.
-Megjósolta - magyarázta Katya. Hálásan pillantottam Yanara aki kedvesen visszamosolygott.
-Tényleg Yana nem akarsz jósolni? - kérdeztem.
Mikor visszatértünk Kanadába Roberttel kettesbe sétáltunk a parton. Yana mindenkinek jósolt. Nekem azt, hogy már nem kell félnem az Ómentől és büszkén mondhatom, hogy a túlélője vagyok. Illetve azt mondta, hogy egy boldog fordulat fog történni az életemben. Hazaúton a kocsiban, amíg Robert vezetett egész végig azt találgattam, mi lehet az.
-Szerinted? Lehet eszembe jut, hogy honnan jöttem? - gondolkoztam hangosan.
-Nem tudom. Bár ez még mindig valószínűbb, minthogy találkozni fogsz a kedvenc könyvkaraktereddel - nevetett az utat figyelve. Hát igen, volt már néhány elég érdekes tippem.
Aztán most itt sétáltunk kézenfogva a parton, kezdett hajnalodni.
-Túléltem az Óment - mondtam ma már sokadjára, fülig érő mosollyal.
-Persze, hogy túlélted - felelte Robert és egy puszit nyomott a fejemre.
-Szeretlek - néztem a szemébe.
-Én is szeretlek - válaszolta boldogan és szenvedélyesen megcsókolt. A dereka köré fontam a lábamat és egyre hevesebben csókoltam. A pólója szegélyével játszottam és közelebb vontam magamhoz, ami már lehetetlennek tűnt. De aztán lerakott és eltolt magától. A napkorong szegélye febukkant a horizonton, aranyhidat festve a vízre. Nem értettem, miért tolt el magától Robert. Hiszen tudja, mennyire utálom amikor ilyen. Bosszúsan fújtam is egyet, mire felnevetett.
-Nyugi, jó okom van rá - mosolygott, aztán a zsebéhez nyúlt és letérdelt a földre, mire a szám elé kaptam a kezem.
-Zoé Green! Szeretlek! Megtisztelnél azzal a kivételes szerencsével és boldogsággal, hogy hozzám jössz? - tartotta a kis dobozt benne a legszebb gyűrűvel, amit valaha láttam és a kedvenc félmosolyommal az arcán. Válaszként csak a nyakába vetettem magam és megcsókoltam. Ő szorosan a karjába zárt.
-Akkor ez egy igen? - kérdezte nevetve. Újra megcsókoltam, de ez csak egy gyors volt.
-Ezerszer is igen - válaszoltam boldogan.

Az idő végéig ✔Where stories live. Discover now