32.Fejezet

80 4 0
                                    


Hajnalodott, amikor leszálltunk Brazilliában. A bíborvörös nap friss sugarai fényes csíkokat húztak a még épp csak derengő égen. Úgy döntöttünk, megpróbálunk kölcsönözni egy autót. Sikerült is egy normális autót szerezni, ami nekem nagyon nem tetszett. A maximális sebesség mindössze 200! Bezzeg az én drágaságom otthon! Már útban is voltunk a szállásunk felé. Valószínűleg a legjobb időpontban érkeztünk, mert a recepción csak mi voltunk, ám a szagokból ítélve nem csak mi tartózkodtunk a hotelben. Egy idős ember fogadott minket, kedves mosollyal az arcán. -Jó reggelt! Fogalalás, ugye? - kérdezte. -Igen. Green névre - bólintottam. Kaptunk két kitöltendő lapot, miközben a férfi egy rövid ideig keresgélt a gépén. -Meg is van! A tető lakosztály! Az igazán pompás! - dícsérte a szobát és az asztala fiókjából előhúzott két kártyát az ajtóhoz. -Rendben. Adok egy szórólapot, amin rajta vannak a szolgáltatásaink. A wellness 9-21 óráig van nyitva. A reggeli, ebéd, vacsora időpontja szintén rajta van. A szoba az egész legfelső emelet. Kellemes pihenést - mosolygott ránk és elénk csúsztatta a két kártyát. Udvariasan megköszöntük és beszálltunk a liftbe.
-Elég nagy szobát kaptunk - nézegette Robert a szórólapokat. -Igen. Gondoltam, hogy úgy talán jobb lesz, ezért azt foglaltam - mondtam. Már majdnem fent voltunk és nem szállt be még hozzánk senki. -Aha. Nem drága? - kérdezte. -Mindegy. Ebből amúgy is 2 éjszaka ingyen van - rántottam meg a vállam és mielőbb szerettem volna már a szobánkban lenni. Ám a lift eggyel előtte megállt, és két kislány szállt be. Éreztem, ahogy Robert teste megfeszül. Rápillantottam. A tekintetét szigorúan a lapra szegezte. Amikor meglátta, hogy figyelem, felém fordította a fejét. Válaszként befogtam az orromat. Szerencsére értette és visszatartotta a lélegzetét. A lift felért a legfelső emeletre és kiszálltunk. A két (sértetlen) kislány pedig lement a lifttel.
Megkönnyebbültünk. Mind a ketten. Izgatottan érintettem a kártyát az érintőhöz és benyitottam a szobába. Hatalmas térrel találtuk szembe magunkat. Egyenesen befelé a konyha és nappali egybenyitva, jobbra a hálószoba elhúzható ajtaja, balra a fürdőszoba. A fürdőszobában pezsgőfürdő várt ránk. Ekkor már igazán nem gondoltam semmire, ami velünk történt. Teljesen elkápráztatott a lakosztály és úrrá lett rajtam az üdülés feeling. Izgatottan vártam már azt a sok jó dolgot, amit Brazílía tartogatott számunkra. Emlékeztetnem kellett magamat, hogy nem csak bújkálni és "nyaralni" jöttünk. Meg kellett találnunk a másik mestert. -Ez szuper lesz! - terült el végül Robert a kanapén. Végül is... keresgélni inkább éjszaka kéne. -Az biztos! De ne feledjük, miért is jöttünk! - figyelmeztettem, mielőtt még túlságosan beleélte volna magát az egészbe. -Jó jó - intett le. Kipakoltam a bőröndjeinkből, Robert pedig utazási videókat nézett a neten. -Nem vagy éhes? - léptem végül mellé. Kérdésemre hucunt mosollyal pillantott rám a laptopja alól. -De. Város vagy erdő? - érdeklődött. -Nem a mi területünk, úgyhogy erdő - feleltem. A fiú bólintott és visszabújva a gép mögé írt valamit. -Oké. Mehetünk - csapta le gépét és mellettem termett. Egyik kezét a csípőmre rakta, a másikkal az arcomat círógatta, így csókolt meg. Utána a csuklómnál fogva vezetett ki a lifthez. Nemsokára már a kocsiban ültünk és Robert vezetett. -Ugye körül is nézünk itt? - kérdezte. -Ne felejtsük el, miért vagyunk itt! - ismételtem meg. Bűntudatom volt, hogy a többiek izgulnak, kutatnak, mi pedig nyaralunk gyakolatilag.
-Ha körül nézünk, lehet hamarabb megtaláljuk az emberünket. Mit tudunk egyébként róla? - a tekintetét az útra szegezte. -Hogy valószínűleg a föld elem mestere. Ennyi...- bambultam ki az ablakon.
-Az nem sok - dörzsölte meg Rob a homlokát. Sóhajtottam. -Hát nem. Sötétben tapogatóztunk.
Bár a nap már magasan volt, a fák sűrű lombjaitól csak félhomály uralkodott az őserdőben. A kocsit még civilizált, de nem túl forgalmas környéken hagytuk és onnan suhantunk el az őserdőig. Vámpír sebességgel, kecsességgel és csenddel hasítottunk fától-fáig, bokortól-bokorig. Én mentem elöl, mint tapasztaltabb vadász. Mélyet szippantottam a levegőbe. Az érzékszerveim kiélesedtek. Hagytam, hogy a testemet átvegyék az ösztöneim. Halk neszt hallottam és megtorpantam. Robert is. A fejemet abba az irányba fordítottam, ahonnan hallani véltem a zajt. A fülemet hegyezve vártam, mikor hallom meg megint. Újjabb zörej. Vérszomjas mosoly terült szét az arcomon. Tudtam, hogy nagy állat és nincs egyedül. Intettem Robertnek aki válaszként bólintott. Megálltunk azon a ponton, ahonnan a hangszólt, de nem találtunk ott semmit. Első pillantásra. Mert amint megálltunk és Roberttel egymásénak vetettük hátunkat - így fedezve egymást - egy jaguár vetette rám magát a vadon sűrűjéből. Pár tizedmásodperc eltolódással Robertre is ugrott egy. Éles fogak csattogtak az arcom előtt, de egyből lerúgtam magamról a fenevadot és talpraszökkentem az állattal egyszerre. Lassú kört tettünk felmérve a másikat, majd a jaguár megint rám vetette magát, de én erőlködés nélkül fordítottam hátra és még mielőtt visszatámadhatott volna, belemélyesztettem fogaimat. Tartottam amíg kapálózni próbált, ám lassan kiszállt belőle az élet. A bíborvörös vér íncsiklandó volt. Miután végeztem, felegyenesedtem és Robertre néztem, aki akkor harapott az állatba. Mikor végzett, még térdelve nézett fel rám.
-Ez izgi volt - nevetett.
-Nem voltál még elégszer vadászni. Ez még semmi - kacsintottam mosolyogva. Felkelt a földről és visszaindultunk az autóhoz.
Nem figyeltem, hogy merre megyünk, mert el voltam foglalva a rádióból szóló zenével. Amikor kipillantottam az ablakon gyönyörű táj tárult a szemem elé.
-Hol vagyunk Robert? - kérdeztem kifelé bámulva. Hihetetlen volt a látvány.
-Nem tudom - válaszolta és biztos voltam benne, hogy mosolyog.
-De nem is érdekel - tette hozzá felkuncogva. A hegyekben voltunk. Az úton nem voltak sokan. Egy hegyoldalban kanyargott, mellette egy völgy és egy kisebb domb. Így hullámzott a táj egészen az óceánig.
-Ez gyönyörű - mondtam tátott szájjal.
-Az - helyeselt Robert. Továbbhaladtunk a kacskaringós úton. A rádiót lehalkítottuk, hogy halk háttérzeneként szóljon csupán.
Lélegzetelállító látvány tárult a szemünk elé. Akkor - úgy tűnt - nincs semmi baj. Semmi más nem létezik, csak ez a hely, itt és most, és nincs semmi baj... Nem sokkal később Robert megállt az egyik hegy tetején és kiszállt a kocsiból. Az én oldalamra suhant és kisegített a kocsiból.
-Hol vagyunk? - érdeklődtem.
-Egy szép helyen... - válaszolta sejtelmesen. Igaza volt. A kilátás itt talán még elképesztőbb volt, mint útközben. A fiú levette a pulcsiját, hogy rá tudjak ülni. Leültünk a földre és Robert vállára hajtottam a fejem. Egy darabig csendben ülve néztük a tájat. Ahogy ott ültünk a gondolatainkba merülve, kezdett újra elhatalmasodni rajtam az aggodalom.
-Robert - szóltam halkan.
-Hm? - pillantott rám.
-Félek - vallottam be. Robert átkarolta a vállam és még közelebb húzott magához, ami már szinte lehetetlennek tűnt.
-Megvédelek! Ígérem - próbált nyugtatni. Valamelyest sikerrel is járt. Felemelte az államat, ezzel kényszerítve, hogy a szemébe nézzek.
-Nem lesz semmi baj. Rendben? - kérdezte még mindig tartva a fejemet.
-Rendben - válaszoltam halkan kicsit később. A fiú lágyan megcsókolt, ezzel minden bajról elterelve a gondolatomat. Nemsokára úgy döntöttünk, inkább visszamegyünk a hotelbe. Ekkor a dolgok kezdtek szenvedélyes fordulatot venni. A kocsiban ülve Robert keze a combomon pihent. Amikor megérkeztünk a szállodába, alig bírtuk ki, hogy ne vámpír sebességgel rohanjunk a szobánkba. Gyors léptekkel haladtunk a lifthez és épp csak odaköszöntünk a portásnak. Pechünkre mások is vártak a liftre. Mikor beszálltunk, Robert keze a hátamról egyre lejjebb csúszott. Ahogy kinyílt a legfelső emeleten az lift ajtaja, sietve nyitottam ki a szobánkat. Robert felemelt és az ágyhoz suhant velem együtt. Másnap reggel még mindig az ágyban heverésztünk és filmet néztünk, bár semmi értelme sem volt. Olyan 8 körül kimásztam Robert mellől.
-Hogy kezdjük a keresést szerinted? - érdeklődtem a fiúra pillantva, aki elmélyülten nézte éppen valamelyik Vasember részt, de amikor szóltam, elszakította tekintetét a képernyőtől.
-Nem tudom. Ötletem sincs - válaszolta. Felsóhajtottam. Nem nézhetjük végig egész Brazilíát. Az túl sok idő lenne.
-Van térképünk? - kérdezte Robert, de inkább tűnt hangos gondolkodásnak.
-Mármint az Atlaszból? Van - bólintottam.
-Mutasd! - szólt rám, én pedig előkerestem a bőröndömből és elétoltam.
-Suleen másolt egyet - fűztem hozzá. Robert egy darabig tanulmányzota a térképet.
-Aha... tehát nézd, itt vagyunk - mutatott egy pontot.
-Igen - mondtam.
-És ugye ott van valószínűleg a vámpírunk - bökött a zöld pontra.
-Valószínűleg - biccentettem. A két hely, amit az imént megbeszéltünk, elég messze volt egymástól. Robert megdörzsölta a halántékát ahogy gondolkodott.
-Hm... Ezt a hotelt szállásként hagyjuk meg és menjünk el túrázni - ajánlotta végül, miközben felcsapta laptopját és keresgélni kezdett rajta.
-És, hogy kezdjük a keresést? - kérdeztem remélve, hogy erre is van valami terve.
-Úgyis van arra egy csomó látványosság. Így két legyet ütünk egy csapásra - mondta. Megint felébredt bennem a bűntudat, hogy a többiek aggódnak értünk, sőt lehet veszélyben vannak ebben a momentumban is, de nem tudok mit tenni értük, bármennyire is szeretnék. Meg kell oldaniuk nélkülem. Robert viszont itt van és vigyázunk egymásra. Ezért úgy döntöttem, nem rontom el a kedvét. Amíg nem gondol rosszra, addig nem is történhet semmi rossz... Ugye?
Már a kocsiban ültünk. Összetűztem a szükséges térképeket a portáról kért tűzőgéppel, hogy a látnivalók és az Atlasz térképe egyben legyen. Robert pár prospektust és képeket is hozzátűzetett azokról a helyekről amiket megakartunk nézni.
-Te voltál már Brazíliában? - kérdeztem Roberttől, aki a lehúzott ablakon támasztotta a könyökét és a napszemüvege mögül fürkészte a tájat vezetés közben.
-Nem. Még soha - válaszolta.
-Nagyon szép - pillantottam ki.
-Nagyon - értett egyet.
-Mit is nézünk meg elősször? - érdeklődtem.
-Chapada dos Veadeiros Nemzeti Park. Vannak képek hozzá - mutatott a papírkötegre. Arra az oldalra lapoztam, ahova a fiú a Nemzeti Parkról szóló dolgokat helyezte.
-Azta. Főként vízesések lesznek? - tanulmányoztam a képeket.
-Gondolom lesznek állatok is meg növények, de igen. Talán a legnagyobb látványosság a víz - bólintott. Egészen elképesztő képek készültek abban a parkban. Amikor odaértünk, leparkoltuk a kocsit és megnéztük a kiránduló ösvényeket, hogy ezeket egészen biztosan elkerüljük, illetve a különböző vízesések helyét a parkban. Ezután besétáltunk az erdőbe és amikor már elég messze voltunk a parkolótól, megiramodtunk. Átugrottunk egy kidőlt fatörzset. Nem siettünk, elfordultunk mindenfelé, felmásztunk egy-egy fára és egyszerűen élveztük a gyorsaságot. Végül úgy döntöttünk, megnézzük azt a vízesést, amit a legnépszerűbbnek mondanak. Tudtuk, hogy sokan lesznek a Santa Barbara Fallsnál, ezért maradtunk a fák sűrűjében. Már messziről hallottuk a vízcsobogást és a turisták moraját. Biztonságos távolságban helyzkedtünk el egy olyan fán, ahonnan tökéletes kilátásunk nyílt a vízesésre. A hely csodásabb volt, mint a képeken. Hihetetlen volt. Nem zavart minket az emberek zaja sem. Gyönyörű volt. A többi vízesés szerintem a nyomába sem érhetett a Santa Barbara Fallsnak. A naplementét még a vízesésnél megnéztük, aztán visszaültünk a kocsiba és folytattuk az utunkat. Megálltunk tankolni és kértünk egy kis eligazítást is. Az irány, amit mutattak, egy elhagyatott kisvároson vezetett végig, ahol még közvilágítás se volt.
-Biztos jó helyen vagyunk? - kérdeztem.
-Erre mutatott a csávó - vont vállat Robert. Egyszer csak valami elsuhant az autónk előtt.

Az idő végéig ✔Where stories live. Discover now