Az idő végéig ✔

11.Fejezet

Kipakoltam a csomagtartóból a cuccokat a kocsi mellé. Nem volt sok. Robert sporttáskája meg egy hátizsákom, úgyhogy rövid tanakodás után a tatyók mellé feldobtam a vállamra Robertet is. Igyekeztem óvatosan nehogy felébredjen. Bevittem a nappaliba, ahol már a többiek is társalogtak. -Van egy szabad szobád? - kérdeztem Adamtől halkan, mire csak bólintott és intett, hogy kövessem. Ledobtam a csomagokat a földre és felmentem Adam
után a lépcsőn. A folyosó végére vezetett és benyitott egy francia ágyas, elég modernül berendezett szobába. Megpróbáltam újre óvatosan lenni vele, de amikor leraktam az ágyra (hozzá teszem óvatosan) akkor kinyitotta a szemét és álmosan rám pillantott. Felsóhajtottam.
-Adaméknél vagyunk. Aludj vissza - simítottam meg a homlokát. -Ha itt maradsz - mosolygott halványan. Halkan kuncogva megráztam a fejem.
-Rendben - azzal bemásztam mellé az ágyba. A vállára hajtottam a fejem, mire adott egy puszit a fejem búbjára. Megvártam amíg elalszik, majd halkan kisurrantam az ajtón.
Leballagtam Adamékhez az ebédlőbe és elkezdtünk tanácskozni.
-Samet nappal kell megtámadnunk, mert akkor nincs sok segédje. Suleen, Zoé és Én kibírjuk a napfényt. Samék is hárman vannak, úgyhogy kéne még egy vámpír, a biztonság kedvéért - ismertette velünk tervét Adam. Bólintottam, mert ugyan így gondoltam. Mivel nekem nincsenek kapcsolataim, ezért én hátra is dőltem a székben várva, hogy mit dobnak fel a többiek. Volt ott minden. Ismerős Venezuállában, Brazilíában, Spanyolországban. Egy óra vitázás után megelégeltem a dolgot.
-Nincs senkinél egy olyan tag, aki esetleg Észak-Amerikában él? - emeltem meg egy kicsit a hangomat, hogy elcsöndesedjenek. -Most, hogy így említed, nekem van egy haverom aki Michiganban lakik. Nagyon jó harcos, bár ezer éve nem láttam. Az se biztos, hogy még ott van - tűnődött Adam.
-Igen? És hogy hívják? - csillant fel a szemem. -Nick! Valami eszméletlenül jó arc srác. Olyan humora van és olyan egy alak. Tuti bírnád - dícsérte a vámpírt Adam.
-Nem tudjuk valahogy elérni? - kérdeztem.
-Lehet meg van a száma - vette elő a telóját.
-Persze, hogy meg van - mosolygott és már be is nyomta a hívás gombot.
Pár másodperc csend.
-Nick! Öreg fiú, egy kis segítségre lenne szükségem... Igen, igen tudom, hogy már ezerszer kihúztál a szarból, de most igazából nem csak engem kéne. Most hol vagy? Akronban? Vámpír vedelsz az M&Z melletti kocsmában?... Azt is Miza és Ziza szolgálja ki?... Nem is tudtam - kezdett Adam csevegni, mire megrújtam a lábát. Felszisszent.
-Na jó mindegy. A lényeg, hogy tudnál segíteni? Van egy barátom, aki most nagy veszélyben van és segítened kéne... Nem, nem Anthony... Nem, nem is Joe. Nick... Akiről beszélek, egy ember - csönd. A telefonba sem beszélt senki. Adam feszülten bele túrt a hajába. A szája vékony csíkká préselődött. Egy darabig így állt, majd amikor Nick újra a telefonba szólt, felnevetett.
-Kösz tesó, jó arc vagy. Mint mindig - mosolygott. -Elmenjünk érted vagy ide tudsz keveredni? - tért át az utazás részre. -Jó, jó, akkor holnap. Oké. Köszi. Majd ütközünk - rakta le a telefont.
-Na akkor jön? - érdeklődtem.
-Majd mi megyünk - karolta át Adam Janet. Most, hogy tudunk Nickről ez egy fokkal bíztatóbb.
Amint megérkeztünk Adamhez, máris fordulhattunk vissza Cleveland felé, Akronba Nickhez. Adam és én mentünk. Suleen és Jane Roberttel maradt. Útközben Adammel beszélgettünk.
-Hol éltél ember életedben Zoé? - kezdte a társalgást Adam. -Anglia. Elméletben, de nem biztos.
-Tudod ki változtatott át?
-Nem - ráztam meg a fejem.
-De Te is mesélj! Te honnan valósi vagy? Mikor változtattak át és ki? Hogy hívták a szüleidet? - fordultam a fiúhoz,
aki a sok kérdésemen nevetett. Lehet, hogy nem tudtunk mindent egymásról, de így is annyi mindenen mentünk keresztül, hogy ez nem számított. Most pedig, hogy van egy kis időnk, kiderülhetnek ezek a dolgok is. -Akkor kezdem az elejétől jó? Ha már csak én emlékszem ember életemre kettőnk közül - kacsintott.
-Tehát én 1523-ban változtam át Skóciában. Volt egy bátyám, aki nagyon sokszor ment el a haverjaival piálni. 18 éves voltam, amikor elősször vitt el magával, de én nem ittam semmit. A környék legnépszerűbb kocsmájába vitt. Összesen 8 an voltunk. 3 csaj és 5 fiú velem együtt. Így ültünk be. Csak figyeltem az eseményeket. Mikor már elszabadult a pokol és mindenki állatira berúgott, akkor én elmentem az asztalunktól és a pulthoz ültem. Kértem egy narancslevet. Nem sokkal később egy gyönyörű, szőke hajú nő ült le mellém. Persze azt akkor még nem tudtam, hogy vámpír. Megkérdezte a nevemet és ő is bemutatkozott. Elizabeth Morgan. Végigbeszélgettük az éjszakát. Táncoltunk nevettünk én pedig nagyon megkedveltem. Mikor már lassan jött fel a nap, ő meghívott magához én meg persze, hogy igent mondtam. Elkáprásztatott az a lány. Gondolhatod. Elizabeth azt mondta, hogy belém szeretett, ezért változtatott át. Jó darabig együtt voltunk, de ő egy igazi vérengző volt. Nem csak embereket, vámpírokat is ölt. Nap mint nap százaknak szívta ki a vérét és engem is kényszerített. Amikor elősször vámpírra mutatott, hogy öljem meg engedelmeskedtem, de a tudat tönkretett. Egy idő után betelt a pohár és elhagytam. Californiába költöztem, de az a hely túl napos volt nekem, úgyhogy áthelyeztem magam Kanadába. Aztán megismerkedtem veled, Roberttel és Janenel. Jane Jonessel... - mosolygott, amikor kiejtette vörös barátnője nevét.
-És Nicket hol ismerted meg? - kérdeztem.
-Együtt szolgáltunk a hadseregben. Ő már 1200 óta vámpír - szegezte Adam a tekintetét az útra. -Értem - bólintottam. Az idő hátra levő része csendben telt. Nem szóltunk egymáshoz. Adam figyelt, nekem meg elkalandoztak a gondolataim. Nicken járt az agyam. ~Hogy nézhet ki? Jó fej? Biztos az, hisz Adam mondta~ kattogtak a fogaskerekek. Délután 4-re értünk Clevelandba. Innen még jó 2 óra az út Akronba még vámpírtempóban is, úgyhogy folytattuk utunkat Nickhez. Beesteledett mire oda értünk. A főúton hajtottunk amikor Adam egy hirtelen mozdulattal befordult egy olyan kicsi, eldugott sikátorba amit nem is láttam. Azt hittem a falnak megy, de nem. Rossz, buckás földúton mentünk, aminek a végén volt egy hatalmas épület. Piros betűkkel világított rajta egy M&Z felirat. -Megjöttünk - pattant ki Adam az autóból és már a bejárat előtt is termett. Én is kiszálltam és mellé álltam. Felnéztünk a nagy led logora.
-Ezer éve nem jártam itt - húzódott halvány mosolyra a szája.
-Szó szerint? - kérdeztem.
-Jó nem ezer, de minimum száz - legyintett, majd kinyitotta az ajtót és beléptünk az üzletbe. Egy fehér macska sétált el előttünk, de nem szokványos állat szaga volt. Mintha félig vámpír félig állat lett volna. A falakon különböző nagyságú infúziós zacskók lógtak le. Velünk szemben volt egy pult, mögötte pedig két nő ült. Az egyiknek barna, a másiknak fekete haja volt. Minket figyeltek mosolyogva. A macska felpattant a pultra eléjük, a barna pedig elkezdte simogatni, de közben nem vette le rólunk a szemét. -Sziasztok! Én Miza vagyok! - köszönt a simogatós.
-Én pedig Ziza! - hajolt barátnőjéhez a fekete hajú.
-Ő pedig itt Cica! - mutattak egyszerre a macskára. A szemöldököm az eget súrolta ahogyan Adamre pillantottam. Miza, Ziza és Cica. Hát... Ez sem mindennapi, az biztos.
-Ziza! Miza! Hogy vagytok? Lett végre egy vámpír cicus? - lépett a pulthoz Adam, és megborzolta kis szőrmók fejét, aki ezt halk dorombolással díjazta.
-Adam! Vagy 120 éve nem láttunk! Jól tartod magad - paskolta meg Adam vállát Ziza.
-Hát, tudjátok hogy van ez. Igyekszik a vérszívó - mosolygott a fiú. -És te ki vagy? - mosolygott rám kedvesen Miza.
-Zoé! Sziasztok - mentem oda én is félénken. -Egyébként mi járatban erre? - tette csípőre a kezét Ziza.
-Nicket keressük, plusz megígértem Zoénak, hogy elhozom egyszer - mondta Adam.
-Gondoltam én, hogy nem miattunk jöttél - kacsintott Ziza. -Milyen vért szeretsz? - fordult hozzám a lány.
-Melyiket ajánlod? - érdeklődtem, mert nem nagyon tudtam, hogy hogy mennek itt a dolgok. Ziza a jobb oldalon mutatott egy sorra.
-Nekem az a fajta a kedvencem. Kóstolót? - mosolygott. Bólintottam, mire egy ezüst kancsóból töltött nekem egy pohárral. Egyhúzásra megittam az egészet. A jelenetet Ziza nevetve nézte végig.
-Mondtam én, hogy jó az - kuncogott még halkan.
-Tényleg nem rossz - értettem egyett. -Na! Most, hogy ezt is kipróbáltuk megmutatjátok, hol van Nick? - csapta össze a tenyerét Adam. -Persze! Kövessetek - lépett ki a pult mögül Miza.
Egy fekete ajtóhoz vezetett minket, ami a vérboltból a kocsmába vezetett. Rezgett a telefonom. Előhalásztam a zsebemből és elolvastam az üzenetet.
Robert: Hiányzol! Amikor visszajöttél, elviszlek valahova. Csók.
Mosolyogva bepötyögtem a válaszomat és már vissza is csúsztattam készüléket. Adammel szlalomoztunk az asztalok közt. Egész nagy volt a hely. Én a kisebb asztalokat néztem hátha találok valakit akiről azt gondolom, hogy Nick. Persze, hogy nem az egy-két fős csapatokat kellett volna nézni, ugyanis Nick éppen egy széken állva beszélt a körülötte lévő tömeghez egy korsóval a kezében. A közönsége meg úgy hallgatta, mintha valami Isten lenne. Mikor észrevette Adamet a tekintete át csúszott rám. Szembesülhettem szürkés-kék szemével ami csak úgy sugárzott az élettől. Halványan elmosolyodott, majd gyorsan befejezte még a beszédét, amit hatalmas ováció kísért. (Fogalmam sincs miről beszélhetett) Lepattant a székről és utat törve magának a tömegben hozzánk lépett.