Titkok hálójában // H.S. /

Nyolcadik fejezet

A hálaadás előtti péntek volt az utolsó munkanapom. Az egyetem szünetet tartott az azt megelőző három napon, Mr. Styles pedig a száját húzogatva, de kiadta nekem a hétfőt. Nem értettem, miért nem tudott emberségesebb lenni, de nem mentem bele a részletekbe különösebben. Már majdnem elvégeztem a feladatomat, és a kávémat szürcsölgettem, amit Frankie hozott nekem, amikor halk kopogás hallatszott a nyitott ajtómon. Csodálkozva kaptam fel a fejem, és még nagyobb meglepetéssel néztem a főnökömre, aki zsebre dugott kézzel ácsorgott. A világoskék öltönye láttán kicsit meghökkentem, de már kezdtem hozzászokni, hogy előszeretettel hord világos színeket. Egy pillanatra elgondolkoztam azon, hogy milyen lehet egyszerű farmerben vagy pólóban látni, de nem tudtam sokáig a gondolataimba merülni, mert megköszörülte a torkát, és beljebb lépett.

- Nem akartalak megzavarni - kezdett dadogni, de csak legyintettem egyet, és letettem a kezemben tartott papírt. - Ma este egy rendezvényre kell mennem - mondta csevegve.

- Oh - Csak ennyi hagyta el a számat, ugyanis értetlenül próbáltam rájönni arra, hogy mire akar kilyukadni.

- És Frankie szerint jó ötlet lenne, ha magammal vinnélek - folytatta. Elkerekedett szemmel néztem rá, ő pedig zavartan túrt bele a hajába.

- És ön mit gondol? - kérdeztem előre félve a nem túl kedves válaszától.

- Tekintve, hogy Frankie nem ér rá, nem maradt sok választásom - vallotta be, én pedig sóhajtottam egyet.

- Mi van Dakota-val? - érdeklődtem tovább. Felnevetett, mielőtt válaszolt, majd megrázta a fejét.

- Bármennyire is kedvelem Dakota-t, nem mernék vele mutatkozni egy olyan nyilvános eseményen, ami az újságot képviseli - vallotta be, én pedig megpróbáltam visszafojtani a nevetésem.

- Nem is tudom, Mr. Styles - húztam el a számat, de belém fojtotta a szót.

- Igazából nem kérdés volt, April. Magammal viszlek - jelentette ki, mire unottan bólintottam. - Küldtem a lakásotokra egy ruhát - tette hozzá zavartan, és kerülte a tekintetem.

- Miért?

- Mert szeretném, ha abban jönnél - adta meg a szerinte logikus választ.

- Honnan tudja, hol lakok? - húztam fel a szemöldököm gyanúsan.

- Egyszer már hazakísértelek - emlékeztetett szórakozottan, miközben megtámaszkodott az asztalomon, és mélyen a szemembe nézett. Nagyot nyeltem a látványtól, és elszakítottam róla a tekintetem.

- De csak az épület előtt álltunk meg - folytattam tovább, és gyanúsan méregettem. Sóhajtva lehajtotta a fejét.

- Nem volt nehéz megtalálni az épületen belül, hogy hol laksz - mondta komoran. Jobbnak láttam, ha nem firtatom a témát tovább, így bólintottam.

- Rendben, elmegyek - adtam be a derekam. Elégedetten bólintott, majd ellökte magát az asztalomtól.

- Pontban hétkor ott leszek a ház előtt. Ne késs - tette hozzá, én pedig lelkesedés nélkül bólintottam. Már majdnem megfordult, amikor a tekintete az asztalomon lévő csokorra vándorolt. Minden egyes munkanapomon kapok egy csokor rózsát egy ismeretlen embertől, akit még a kézírása alapján sem tudok beazonosítani, ugyanis nyomtatott cédulákat hagy. - Látom továbbra is lelkesen küldik őket - jegyezte meg szórakozottan.

- Bárcsak tudnám kitől jönnek - pillantottam én is szomorú mosollyal a virágra.

- Legalább már nem dobod ki őket - mosolygott rám, majd még egy utolsó pillantást vetett a csokorra. Ezt követően sarkon fordult, és kisétált az ajtón, egyenesen az irodájába. Amikor hallottam az ajtót bezárulni, megkönnyebbült sóhaj hagyta el a számat, majd elkapott a rettegés. Egy hivatalos rendezvényen részt venni a főnökömmel, ahol én senkit nem ismerek, és nem fogok tudni senkivel beszélgetni. Fantasztikus. Sóhajtva belevetettem magam újra a munkába, hogy a gondolataimat kicsit eltereljem.