Titkok hálójában // H.S. /

Tizenhetedik fejezet

Amikor kinyitottam a szemem reggel, csalódottan vettem észre, hogy Harry már nem fekszik mellettem. Messzinek tűnt a tegnap este, és szinte elképzelhetetlen volt már, hogy tegnap este megcsókolt. Ahogy a számhoz érintettem a kezem, akaratlanul is egy mosoly kúszott az arcomra.

Fura volt, és szokatlan. Régen értek hozzám ilyen óvatosan mégis birtoklóan. Az egész testem lángolt egyetlen csókjától, és az agyam teljesen kikapcsolt. Nyugalmat éreztem, és ez a nyugalom nem volt mindennapos. Azt kívántam, bárcsak soha nem érne véget az a pillanat.

Úgy éreztem, hogy neki is több volt ez, mint egy átlagos csók. Minden egyes mozdulata olyan óvatos volt, hogy közben legyen ideje felfedezni engem. Hagytam, hogy ő irányítsa a csókunkat, és minden úgy történjen, ahogy ő szeretné. Már nem mintha alapvetően olyan domináns személyiség lennék, egyszerűen csak nem akartam elrontani a pillanatot.

A szobából kilépve reméltem, hogy a nappaliban találom. Bármennyire is békés volt a tegnap este, félresöpörtük a megbeszélnivalónkat amikor elmentünk aludni. Mindketten tudtuk, hogy van mit átgondolnunk mielőtt az a bizonyos beszélgetés megtörténik. Féltem, szinte rettegtem a visszautasításától, hiszen kezdtem hozzászokni a kedves oldalához. A nappaliban csalódottan vettem észre, hogy még a kabátja sem lóg a fogason. Egy kicsit megijedtem, hogy képes lenne-e itt hagyni egy teljesen idegen városban, de nem volt sok időm aggodalmaskodni, ugyanis megszólalt a telefonom. Meglepve vettem észre nagyi nevét a kijelzőn, és pillanatok alatt felvettem. Mióta megtanítottam kezelni a FaceTime-ot, előszeretettel cseveg velem videóhívásban.

- Szia, drágám - köszöntött mosolyogva.

- Szia nagyi. Minden rendben? Hol vagy? - kérdeztem hunyorogva, majd próbáltam kivenni a háttérből valamit. Megforgatta a szemét mielőtt válaszolt.

- Csak eljöttem a vénekhez kötni egy kicsit. Megsajnáltam őket - vallotta be. A vének alatt a barátnőit értette, akikkel előszeretettel töltötte a délutánokat, bár ezt sosem vallotta volna be így. - Éppen rólad beszéltünk, és eszembe jutott a kedvenc unokám, aki továbbra sem keres - ingatta a fejét csalódottan.

- Éppen Los Angeles-ben vagyok - vallottam be elhúzva a számat. Elkerekedett szemekkel nézett rám, majd úgy tartotta a telefont, hogy a barátnői is lássanak.

- Hallottátok ezt? Az unokám Los Angeles-ben van és én nem is tudok róla! April Cornelia Williams! Ha anyád tud erről, de én nem, akkor hivatalosan is Henry lesz az új kedvencem - sértődött meg egy pillanat alatt. Nevetve megráztam a fejem.

- Ne aggódj nagyi, anyának fogalma sincs arról, hogy hol vagyok. Te vagy az egyetlen - biztosítottam, mire megkönnyebbülten felsóhajtott.

- Aggódnom kellene amiért ott vagy? - kérdezte gyanakodva.

- Dehogyis. Csak a főnökömet kellett elkísérnem egy megbeszélésre. Csütörtökön érkeztünk, de holnap már megyünk is vissza New York-ba - vallottam be kicsit csalódottan. Túl jól éreztem magam itt ahhoz, hogy máris visszatérjek a szürke hétköznapokba.

- Jól látom a szomorúságot az arcodon? - hajolt közelebb a kamerához.

- Kicsit. Az elmúlt két nap egy kisebb veszekedést leszámítva annyira természetesen ment Harry-vel, hogy nem akarok még visszamenni - mondtam őszintén. Furán méregetett, és hallottam, hogy a barátnői a háttérben beszélgetni kezdenek.

- Ki az a Harry? - kérdezte gyanakvóan ismét.

- A főnököm. Már meséltem róla - világosítottam fel. - Azóta sokat változott, és már jobban kijövünk egymással - meséltem neki tovább. Sóhajtva megcsóválta a fejét.