Titkok hálójában // H.S. /

Harmincegyedik fejezet

*Harry szemszöge*

A bűntudat miatt úgy éreztem, bármelyik percben elhányhatom magam. Szinte futva mentem vissza a szállodába, és csak reménykedni mert abban, hogy nem rontottam el mindent teljesen April-lel. Félre tettem magamban a Lena-val való beszélgetésem, mert most másra kellett koncentrálnom.

Ha nem kerültem volna ebbe a helyzetbe, még biztosan sokáig halogattam volna, hogy meséljek neki Abby-ről. Nem álltam teljesen készen rá, de tudtam, hogy mindent elrontok, ha most nem tálalok ki.

Nem akartam, hogy véget érjen, ami kettőnk között van. Fogalmam sem volt, hogy pontosan mit művelünk egymással, de szükségem volt rá ahhoz, hogy boldognak érezzem magam. Egyetlen csókjától elfelejtem a világ összes baját, és amikor végre nekem adta magát, úgy éreztem, hogy a fellegekben járok. Egyrészről megijesztett, hogy ekkora érzelmet váltott ki belőlem egyetlen éjszaka vele, másrészről megkönnyebbüléssel töltött el. Ameddig meg nem ismertem, tényleg úgy éreztem, hogy a szívem Abby-nél maradt. De April ráébresztett arra, hogy egy része még nálam van, és talán pont rá várt.

Mindent fel kellett tennem egyetlen lapra. A szálloda liftjében állva olyan ideges voltam, mint még soha és a halk zene sem nyugtatott meg. Folyamatosan azon gondolkoztam, hogy mihez kezdek, ha nem találom ott. Mivel egyetlen üzenetemre sem reagált, így fogalmam sem volt arról, hogy mit csináljak. Mindent látott, de még csak válaszra sem méltatott. Remegő kézzel nyitottam be a szobába, de amikor körvonalazódott az alakja, megnyugodtam.

Egészen addig, ameddig meg nem láttam, hogy a bőröndje teljesen bepakolva állt a szoba közepén, ő pedig az ablaknál ácsorogva nyomkodta a telefonját. Az érkezésemre felkapta a kezét, majd undorodva az ágyra dobta a készüléket, és szigorúan nézett rám. Még sosem láttam ennyire keménynek. Teljesen kifejezéstelen arccal nézett rám, de még így sem tudta leplezni, hogy mennyire piros a szeme. Sírt. Miattam.

- Szia - köszöntem halkan, majd gyorsan megszabadultam a kabátomtól. Felhúzott szemöldökkel meredt rám, és még csak válaszra sem méltatott. Sóhajtva beletúrtam a hajamba mielőtt ismét megszólaltam. - April - kezdtem volna bele, de közbevágott. A visszatartott feszültsége most felszínre tört.

- Megláttad és az volt a természetes reakciód, hogy elengedted a kezem - vázolta a tényeket, amiket már soha nem fogok tudni megváltoztatni. - Annyira naiv és idióta voltam - motyogta inkább magának, mint nekem, miközben lehajtotta a fejét.

- April - léptem hozzá közelebb egy lépést, de feltartotta a kezét. Amikor felnézett rám könnyek csillogtak a szemében.

- Tartozom magamnak annyival, hogy elmondjam amit akarok, aztán már itt sem vagyok - mondta halkan. Fájdalmasan bólintottam, mert fogalmam sem volt, hogy mit kellene csinálnom. Nyilván nem hagyta volna, hogy elkezdjek magyarázkodni ameddig ilyen ideges, így először ki kellett adnia magából. - Megbíztam benned Harry. Odaadtam magam neked úgy, hogy pontosan tudod mennyit jelent nekem ilyesmit tenni - nézett mélyen a szemembe. Persze, hogy tudtam. Ezért jártam a csillagokban, amikor végre elhagyták a beleegyező szavak a száját. Az egyetlen dolog, ami nem tetszett a mondandójában, hogy múlt időben beszélt. Láttam rajta, hogy hihetetlenül megbántottam, ez pedig rosszabb volt mindennél. - De láttam, hogy hogy nézel rá. Úgyhogy kiszállok a képből. Felmondok - sóhajtott fel nem túl meggyőzően.

- Nem - vágtam rá kapásból, talán egy kicsit hangosabban, mint kellett volna. Összerezzent a hirtelen mozdulattól, és még hülyébben éreztem magam, mint azelőtt. Teljesen tanácstalan voltam, így rá vártam.

- Ő az, aki összetörte a szíved, igaz? - kérdezte a könnyeivel küszködve. - Ezért viselkedtél úgy, mintha egy senki lennék a szemedben - suttogta maga elé a továbbiakat. A karjával átkarolta a magát, hogy még jobban elzárkózhasson tőlem. A szája sarka meg-megremegett, és egész testében reszketett. Soha nem akartam ennyire felzaklatni.