Titkok hálójában // H.S. /

Harminckettedik fejezet

Mindig is szerettem, ha valaki őszinte velem. Ki nem állhattam, ha a hátam mögött történt valami, vagy esetleg elhallgattak valamit előlem.

Azonban amikor Harry elmesélte a történetét Abby-vel, egy pillanatra azt kívántam, hogy bár ne tette volna. A mellkasán feküdve nem tudtam nem arra gondolni, hogy soha nem lesz képes érezni irántam valamit a történtek miatt.

Sok mindent megmagyarázott, hogy már tudtam a teljes történetet, de még több kérdést vetett fel, mint azelőtt bármi. A kiruccanásunk úgy telt, hogy a hotel szobában feküdtünk és mindketten próbáltuk tisztázni magunkban, hogy mi lesz ezután.

Az egyetlen dolog, amiben biztos voltam, hogy napról napra egyre többet érzek iránta. Az ágyon fekve eldöntöttem magamban, hogy soha nem fogom tudtára adni, hogy mi zajlik bennem. Világosan kijelentette, hogy nem lesz képes senkit annyira szeretni, mint Abby-t.

Sosem utáltam és sajnáltam senkit annyira, mint Abby-t.

Harry-vel nem változott semmi közöttünk attól, hogy megtudtam mi történt velük. Ugyanúgy szorosan átkarolt amikor aludni készültünk, és reggel arra ébredtem, hogy megpróbálja a napomat egy orgazmussal indítani. Egész nap mosolygott és csipkelődött velem. Sokkal jobban ragaszkodott hozzám, mint akkor bármikor. Egy pillanatra sem engedett el maga mellől, és valamilyen szinten mindig hozzámért.

Amikor hazaértünk, szomorúan öleltem magamhoz az ajtónk előtt. Nem akartam visszacsöppenni a valóságba, ráadásul még Sophie sem volt otthon. Mire hazaért én már aludtam, így elújságolni sem tudtam neki az eseményeket.

Hétfőn unottan ücsörögtem az előadásomon, majd arra kaptam fel a fejem, hogy valaki egy tollat dobott hozzám. Összeráncolt szemöldökkel kezdtem el forgolódni, majd amikor Colin kézzel-lábadt mutogatott nekem, megértettem az üzenetét. Beszélni akart velem, bár fogalmam sem volt, hogy miről.

Alig vártam, hogy a professzor befejezze az előadást. Komótosan kezdtem el a holmijaimat szedegetni, amikor valaki megállt mellettem. Oldalra fordított fejjel néztem Colin-ra, aki a tarkóját vakargatva ácsorgott mellettem.

- Szia - mosolyogtam rá felegyenesedve.

- Szia. Figyelj csak April, beszélhetünk egy kicsit? - kérdezte bizonytalanul.

- Persze. Baj van? - kezdtem el sétálni mellette aggódva.

- Hogy vagy mostanában? Harry-vel rendben vagytok? - terelte a témát. Nem akartam ráerőltetni a beszélgetést, így úgy döntöttem, hogy sodródok az árral.

- Igen, szinte minden túl tökéletes most - nevettem fel halkan, miközben elhagytuk a termet. - A hétvégén kicsit kiruccantunk.

- Mesélte Sophie. örülök, hogy boldognak látlak. Bár akkoriban nem ismertük egymást, sokkal kiegyensúlyozottabbnak tűnsz, mint amikor David-del voltál - mondta leszegett fejjel.

- Így is érzem magam - pillantottam rá. - Te hogy vagy mostanában? Hogy viseled a dolgokat? - kérdeztem utalva Sophie állapotára.

- Erről akartam veled beszélni - sóhajtott fel. - Fogalmam sincs, hogy mit csináljak - ismerte be.

- Ezt egy kicsit jobban ki kellene fejtened ahhoz, hogy segíteni tudjak - ráncoltam össze a szemöldököm, mire észbe kapott.

- Sose voltam egyedül, szinte bármikor volt barátnőm, amikor akartam. Nem felvágásból mondom, de ez tényleg így volt - tette fel a kezét védelmezően. - De soha nem akartam még senkit annyira, mint Sophie-t. Nem tudom az tetszett-e benne, hogy nem olvadt el azonnal tőlem, vagy hogy még vissza is utasított, de vele azt éreztem, hogy kell nekem ez a lány. És amikor megszereztem sem untam rá. Érted? - kérdezte felindultan. Kissé zavarosan hallgattam a nem mindennapi történetet, majd bólintottam.