Titkok hálójában // H.S. /

Huszonnyolcadik fejezet

Mindig elszomorít, amikor a dolgok visszatérnek a normális kerékvágásba. Amikor már megint csak egy állandó rohanás az életem vagy a szerkesztőség vagy az előadások között. Amikor már megint nem tudok elég időt tölteni a legjobb barátnőmmel, akinek nem mellesleg szüksége lett volna rám. Amikor már megint nem tudok találkozni Harry-vel, mert el vagyok havazva.

A hét negatív hatással volt a hangulatomra, és ezt mindenki észrevette. Dakota megpróbált jobb kedvre deríteni azzal, hogy elvitt magával egy interjújára, de még ez sem segített. Harry-vel az esti telefonálgatásaink egyre rövidebbek lettek, a közöttünk tátongó távolság pedig egyre hatalmasabb.

Minél inkább azon voltam, hogy a szeretteimet a közelemben tudjam, annál jobban eltaszítottam őket magamtól. Ezért lepődtem meg, amikor pénteken ebédszünet előtt pár perccel kaptam egy lényegretörő SMS-t Harry-től.

Öltözzek fel és menjek a tetőre, mert ott vár rám. Először hitetlenkedve olvasgattam újra és újra az üzenetet, majd minden-mindegy alapon felkaptam a kabátom és kisétáltam az irodámból. A szerkesztőségben a hétvégi lapzárta miatt őrültek háza volt. Mindenhol papírok repkedtek, a gépelés monoton hangja és kiabálás töltötte be a helyiséget, így szinte észrevétlenül araszoltam a liftig, ahol a megszokott nulladik emelet helyett most a tetőtéri gombhoz nyúltam. Továbbra is értetlenül próbáltam kitalálni, hogy mégis mit csinál Harry a tetőn, de nem jutottam előrébb.

Kilépve a hűvös levegőre, csodálkozva néztem szét. Harry a tető szélénél ácsorgott, és érkezésemre szinte felém sem kapta a fejét. Mellette két papírzacskóra volt a vastag párkányra helyezve, ő pedig teljesen nekitámaszkodott. Ahogy közeledtem felé végre meghallotta a közeledésem, és széles mosollyal fordult felém.

- Szia - köszöntött halkan, továbbra is a párkányba kapaszkodva.

- Szia. Pontosan mit is csinálunk itt? - kérdeztem összeráncolt szemöldökkel.

- Gondolkozunk - válaszolt úgy, mintha ennek egyértelműnek kellett volna lennie.

- Min? - néztem rá pislogás nélkül.

- Sokszor rájuk ide, ha kicsit elveszek a mindennapokban. És úgy vettem észre, hogy veled ez történt a héten - pillantott rám oldalról, majd ismét a városra szegezte a tekintetét. - Csak gyere és nézd - nyúlt a karom után. Egy óvatos mozdulattal maga elé fordított.

Az elém táruló látványtól azonnal megértettem, hogy miért szeret ide eljönni, ha stresszes. Úgy éreztem magam, mintha az egész város felett járnék. Alattunk a forgalom hatalmas volt, mégis elenyészőnek tűnt ebből a magasságból. A külvilág teljesen elcsendesedett, és nem maradt más, csak én és Harry, aki a hasamat átkarolva a vállamra hajtotta a fejét. Sóhajtva engedtem egy kicsit magamon, és az izmaimat ellazítva bújtam hozzá. Bár nem láttam, tudtam, hogy szélesen mosolyog amikor egy puszit nyomott az arcomra.

Egy idő után kicsit engedett a szorításán, és hanyagul karolt tovább. Nem beszélgettünk, nem erőltette, hogy megosszam vele a bajaimat, csak éreztette, hogy mellettem áll. És pontosan erre volt szükségem, ugyanis egy idő után magamtól kezdtem el mesélni neki.

- Sophie terhes, de gondolom erre már magadtól is rájöttél Colin szilveszteri viselkedéséből - vágtam bele. Most jó volt, hogy nem látom a reakcióját, ugyanis én sem tudtam, hogy hova akadok kilyukadni. - Nem tudja, hogy ki az apja. Biztos, hogy nem Colin, mert akkor fogant, amikor ők még nem - hadartam elharapva a mondatom végét.

- Ó - válaszolt meglepődve. - Sejtettem, hogy erről van szó, de azt hittem, hogy ő az apa.

- Sophie nem akarta megtartani - folytattam. Éreztem, hogy újra szorosan magához húz, így hatalmasat nyeltem. - De meggondolta magát. És nem tudom, hogy hogyan kellene helytállnom az életében. Megígértem, hogy mindenben támogatni fogom, de egyetlen ultrahangra sem tudok elmenni vele, mert mindig vagy dolgozok, vagy előadásokra járok. Úgy érzem, hogy cserben hagytam és kicsúszott az irányítás a kezemből - vallottam be szomorúan. Harry gyengéden szembe fordított magával, és egy zavart mosollyal próbáltam leplezni az idegességem.