Titkok hálójában // H.S. /

Tizenegyedik fejezet

*Harry szemszöge*

Édes érintések. Ahogy feküdt mellettem, és mosolyogva végigsimított az arcomon, bizsergés járta át a testemet. Gyönyörű kék szemeiben teljesen elvesztem, és mindennél jobban szerettem volna egyre közelebb érezni őt magamhoz. Szinte remegve érintettem meg a száját, miközben nem tudtam levenni a szemem a telt ajkakról. Amint a nyakára siklott a kezem, libabőr futott végig a gerincén, és lehunyta a szemét. A rózsaszín ajkak hívogatóan szétnyíltak, én pedig nem tudtam tovább várni. Meg kellett ízlelnem.

Az ébresztőm órám csörgése zavarta meg az idealizált pillanatomat, én pedig morogva nyomtam ki a telefonom, miközben csalódottan felültem az ágyban. A tekintetem automatikusan magam mellé siklott, ahol ma sem feküdt senki. Az ágy szélére ülve azonnal bűntudat kapott el. A fejemet a tenyerembe temettem, és minden erőmmel próbáltam figyelmen kívül hagyni a komódomon lévő képeket. Tudtam, hogy azt akarná, hogy boldog legyek, de miért nem álmodok minden este vele?

A rémálmaim miatt minden egyes reggel csapzottan kelek fel, levegő után kapkodva, teljesen leizzadva. A képek mindig ugyanazok: az autóbaleset képzelgése a szemem előtt, majd életem legborzalmasabb napjának a perceit éltem át minden egyes éjszaka három éven keresztül.

Aztán valami változott. Egy reggel nem zaklatottan ébredtem, a verejtékemtől áztatva. Akkor nem tudtam visszaemlékezni arra, hogy mit is álmodtam, és ez rendkívül rossz kedvűvé tett. Minden egyes erőmmel próbáltam rájönni, hogy mi üldözte el a rémképeket, de nem sikerült.

A következő nap ismét a feleségemmel álmodtam. Bárhogy próbáltam megakadályozni a karambolt, nem tudtam. A kórházban a karjaimban tartottam egészen az utolsó lélegzetvételéig. Azt gondoltam, kezdem elveszteni az eszemet.

A mosolygással teli reggelek egy idő után egyre gyakoribbá váltak. Amikor először álmodtam vele, és emlékeztem is rá, dühös voltam. Dühös voltam magamra, amiért a tudatalattim éjszaka elkalandozott egy olyan személyre, akitől igyekeztem távol tartani magamat. Mégis azokon az estéken, amikor csak mellettem feküdt, nevetése pedig betöltötte a rideg szobámat, nyugalmat éreztem. Olyan nyugalmat, amit már nagyon régen tudtak kiváltani belőlem. Olyankor csak egy név lebegett a szemem előtt, amihez azok a gyönyörű kék szemek, fényes barna haj, és elképesztően aranyos mosoly tartozott: April.

Nap közben igyekeztem kiverni a fejemből teljesen. Bármikor elmentem az irodája előtt, nem tudtam megállni, hogy be ne nézzek hozzá. Ahogy a szemöldökét enyhén összeráncolva olvasta a cikkeket, amikre megkértem, és a tollát rágcsálta, nem tudtam nem mosolyogni. Vagy azokon a napokon, amikor a gondolataiba merülve gépelt a laptopján. Sosem vett észre, én pedig nem akartam, hogy észrevegyen.

Nem kedveltem. Kifejezetten nem kedveltem. Mégis valamilyen megmagyarázhatatlan okból felkeltette az érdeklődésemet, és folyamatosan fenntartotta. Azt gondoltam, hogy ha kicsit engedek magamnak, és jobban megismerem, akkor ez a hirtelen fellángolás abba marad. Amikor varázslatos módon megjelent Dakota kedvenc klubjában, úgy éreztem, itt az idő. Az alkalom adott volt, hiszen kettesben hagytak minket, a bátorságom megvolt az italoknak köszönhetően. Amikor a kezénél fogva lerángattam a tánctérre, a fejem zavaros volt. A keze tökéletesen simult az enyémbe, a bőre puha volt, és olyan szorosan tartott, mint akinek szüksége van rám. Ahogy előttem állt, én pedig szorosan magamhoz húztam, megtaláltam azt a megnyugvást, amit álmaimban okozott. Az illata megcsapta az arcom, és mást sem akartam, csak hogy ellazítsa magát. Így énekeltem neki az egyetlen dalt, amit tudtam aznap este. Az izmai fokozatosan ellazultak, és egy idő után a testünk egyszerre mozdult. Nem próbált meg rám táncolni, mint ahogy a legtöbb lány tette volna. A tekintete ide-oda cikázott, és oldalról is láttam az izgatottságot az arcán. Nem kellettem ahhoz, hogy elengedje magát, mégis büszkeséggel töltött el, hogy részese lehettem a pillanatnak.