Titkok hálójában // H.S. /

Tizenkilencedik fejezet

Feszült voltam.

Hihetetlenül feszült voltam, mert Harry-vel nem volt egy értelmes beszélgetésem sem egy hete. 

Látszólag ez őt is zavarta.

Az egész ott kezdődött, hogy a pénteki randinkat követő hétfőn széles mosollyal sétáltam be a szerkesztőségbe. Egy részem reménykedett, hogy majd az asztalomnál találom Harry-t. Egész hétvégén beszélgettünk, de bármennyire is szerettünk volna találkozni, nem tudtunk. Ő Frankie-vel töltötte a hétvégét, én pedig egész vasárnap Sophie-t avattam be a már nem olyan unalmas életem részleteibe. 

Így amikor hétfőn az asztalomnál Harry helyett Dakota-t vettem észre, a mosoly lehervadt az arcomról. Nem azért, mert nem akartam vele időt tölteni, egyszerűen csak csalódott voltam.

- Hát te? - kérdeztem csodálkozva tőle, miközben az asztalomhoz sétáltunk.

- Nem tudtam aludni - legyintett, mintha semmiség lenne, és egy hatalmasat kortyolt a kávéjába.

- Jól vagy? Nem hívtál hétvégén - jegyeztem meg, ő pedig összeráncolt szemöldökkel nézett rám.

- Mi miatt kellett volna? 

- Frankie, péntek, összeveszés? Nem rémlik? - ültem le mosolyogva a székembe. Idegesen beletúrt a hajába, miközben a szeme szikrákat szórt.

- Frankie egy idióta - morogta kerülve a tekintetem.

- Akarsz róla beszélni? - kérdeztem elkomorodva.

A héten nem az volt az első alkalom, hogy hallottam a történetet. A jelek szerint Dakota átment Frankie-hez, hogy tisztázzák a dolgaikat. Frankie először nagyon távolságtartó volt, aztán kiakadt és mindenért Dakota-t kezdte el hibáztatni. Állítása szerint az elmúlt másfél év egy hatalmas hiba volt, amit olyasvalakire pazarolt, aki nem érdemelte meg. Dakota válasz helyett hozzávágott egy vázát és dühösen elviharzott. Így ők talán rosszabbul álltak, mint pénteken, amikor az egész kezdődött. 

Már hétfőn világossá vált, hogy az összeveszésükkel vannak elképzeléseik. Hétfőn egyszerre értünk a lifthez ebédszünetben, miután gyakorlatilag Dakota egész nap az irodámban bóklászott. Harry-vel értetlenül váltottunk pár szót némán, csupán a szemünkkel a helyzetet illetőleg. Egy kisebb szóváltás után világossá vált, hogy a csapatunk kettészakadt: Harry Frankie-vel ebédelt egész héten, én pedig Dakota-val.

Ha ez nem lett volna elég, azzal, hogy teljesen elvágták maguk között a kommunikációt, minket is erre a sorsra ítéltek. Frankie Harry-nél lógott egész nap, Dakota pedig szinte teljesen beköltözött hozzám. Így pár esti telefonhívásra szorult le a beszélgetéseink száma, ami szörnyen dühített. 

Az egész konfliktus felesleges volt, hiszen a vak is látta, hogy mindketten éreznek a másik iránt valamit. Még akkor is, ha Dakota ezt kétségbeesetten próbálta titkolni. Egész héten dúlt-fúlt, még a cikkeit sem tudta lapzártára leadni. Harry ideges volt a helyzetük miatt, és a sok feszültség már rám is hatással volt, ugyanis azon kaptam magam, hogy a semmin stresszelek.

Péntekre Harry megunta a kis balhét, ami mindenki életére befolyással volt, és kizavarta Frankie-t az irodájából, majd behívott engem. Dakota el volt foglalva azzal, hogy magában gyűlölködjön, így nem igazán figyelt oda rám.  Mielőtt beléptem gyorsan megigazítottam a fekete felsőmet, és egy kicsit elrendeztem a hajam. Izgatottság töltött el, hogy végre ismét kettesben lehetek vele, még akkor is, ha munka ügyben hív be.

Ahogy lassan benyitottam, az asztalnak támaszkodva keresgélt egy papírt. Az érkezésemre felkapta a fejét, és azonnal felém fordult. Egy egyszerű fekete öltönyt viselt, mégis odáig voltam tőle.