Titkok hálójában // H.S. /

Huszonnegyedik fejezet

Az ismerős gyomorgörccsel szálltam ki a kocsiból a ház előtt. Előre sejtettem, hogy hosszú hétnek nézek elébe a családommal, és ha nincs az öcsém, akkor valószínűleg inkább egyedül töltöm otthon. Így is csábított a gondolat, hogy szálljak vissza az autómba és meg se álljak New Yorkig. Úgy éreztem magam, mint egy tinédzser, mert máris hiányzott Harry.

A hétvégét együtt töltöttük. Szombaton, mire felkeltem már nem volt mellettem, így egy kicsit szomorúan mentem ki a konyhába. Amikor megláttam, hogy éppen a tűzhely előtt készít reggelit, nem tudtam visszatartani a mosolyt, ami az arcomra férkőzött. Nem viselkedett velem máshogy, nem éreztette, hogy sajnál. Nem nyúlt úgy hozzám, mintha porcelánból lennék, és nem is emlegette fel a történteket. Megosztottam vele az életem egy fájdalmas részét, ő meghallgatta a mondanivalómat és megemésztette. Ugyanúgy csókolt meg, mint azelőtt, és ugyanúgy töltötte velem a napot. Kicsit rosszul éreztem magam, amiért elszakítottam a nővérétől, de állítása szerint Gemmát a lehető legkevésbé sem érdekli, hogy mit csinál.

Gyorsan írtam neki egy üzenetet, hogy épségben megérkeztem és ne aggódjon. Mivel nem válaszolt, feltételeztem, hogy éppen a reptérre tartanak felszedni az édesanyjukat. Sóhajtva halásztam ki a bőröndöm a táskámból, majd indultam el a ház felé. Türelmesen vártam arra, hogy valaki ajtót nyisson, és amikor ez végre megtörtént, azonnal a karomba kaptam az öcsémet.

- April, már azt hittem, hogy sose érsz ide - kiáltott fel Henry, miközben szorosan átkarolta a nyakam. Széles mosollyal öleltem magamhoz.

- Siettem, ahogy tudtam. Mindenki itthon van? - kérdeztem. Furcsálltam, hogy egyedül nyitott ajtót.

- Nem, a nagyi vigyáz rám - vallotta be. Óvatosan letettem, majd hagytam, hogy megfogja a kezem és behúzzon a szobába. A bőröndömet magam mögött húztam, és gyorsan levettem magamról a kabátot. Úgy döntöttem, hogy egyelőre az előszobában hagyom, és mosolyogva hallgattam, hogy Henry éppen a hokiedzésről beszél. - És képzeld el, hogy az edző szerint én vagyok az egyik legügyesebb a csapatban.

- Mindig is tudtam, hogy tehetséges vagy - csíptem meg az arcát finoman. A nappaliba érve nagyi a kanapén ült, és egy újságot olvasott. Ahogy beléptünk, felkapva a fejét és csodálkozva nézett rám. Azonnal maga mellé ejtette az újságot, és lassan felállt.

- Hát te? Én azt hittem, hogy csak holnap érkezel - nézett rám érdekesen.

- Már túlságosan hiányoztatok. Nem karácsonyozhatunk így hárman? - kérdeztem sóhajtva. Nagyi kuncogva átkarolt, miközben összeborzolta Henry haját. Az öcsém elhúzta a száját, de aztán közelebb lépett hozzám és ő is megölelt.

- Hiányoztál, April - hallottam meg halkan a hangját. Könnyek gyűltek a szemembe a vallomásától, és leguggoltam hozzá.

- Te is nagyon hiányzol nekem - nyomtam egy puszit az arcára.

- Fejezzétek be ezt az érzelgősséget. April végre itthon van, nem szabad sírnunk most. Ki kér egy kis csokis sütit? - dobta be az aduászt nagyi. Nevetve felnéztem rá, és láttam rajta, hogy ő is megvan hatódva.

- Éééén - húzta el Henry az 'é' betűt, majd a konyhába szaladt. Lassú léptekkel követtük, és irigyeltem magamban az energikusságát. Lefárasztott az utazás, és legszívesebben lefeküdtem volna aludni, de éreztem, hogy nem tehetem.

- Mikor érnek haza? - fordultam nagyi felé, utalva a szüleinkre. Megvonta a vállát, mielőtt letelepedett a kanapéra.

- Valami halaszthatatlan elintéznivalójuk akadt. A bébiszitter nem ért rá, ezért hívott fel anyád - forgatta meg a szemét, majd Henry-re nézett. - Úgy csinál, mintha nem lennénk el együtt - dühöngött tovább.