Titkok hálójában // H.S. /

Huszonegyedik fejezet

Ha valaki azt mondja nekem, hogy egy munkahelyen egyszerű eltitkolni azt, ha egy kollégáddal folyik valami köztetek, akkor az arcába nevetek. Lehet, hogy vannak olyanok, akik könnyen tudják kivitelezni, azonban nekünk Harry-vel nem sikerült.

Frankie és Dakota olyan szinten rendezték a viszonyukat, hogy bár nem hivatalosan alkotnak egy párt, de megpróbálják egymással. Bár még Dakota-t nem sikerült elcsípnem a részletekkel, Harry elárulta, hogy a terve bevállt, Dakota rájött az érzéseire és egy hosszas veszekedés után végre lecsillapodtak a kedélyek. Azóta minket békén hagynak minket, így a munkahelyi viszonyunk szinte megzavarás nélkül zajlik.

Persze nem könnyű kivitelezni. Harry nem hívhat át minden órában az irodájába, hiszen ennyiszer Frankie-t sem látja egy nap. Nem járkálhat sűrűn hozzám, mert sosem szokott, és ha hirtelen elkezdi bezárni az ajtómat, még inkább feltűnőbbek lennénk. Ezen kívül neki is van munkája, és nekem is van mire nézni. Azok a napok a legrosszabbak, amikor nem a szerkesztőségben vagyok.

Szerettem vele lenni. Biztonságot jelentett számomra, és ez egy olyan dolog volt, amit régen éreztem. Ha az ember kiszakad egy mérgező kapcsolatból, ahol folyamatos rettegésben volt, a biztonság szinte lehetetlennek tűnik. Harry-vel mégis egyszerű volt elengedni magam, még akkor is, ha nem tudtunk mindent egymásról.

Neki is megvoltak a saját titkai, és nekem is. Nem is nevezném őket titkoknak, egyszerűen olyan részletek, amikről nem szívesen beszél az ember. A sajátjaimmal tisztában voltam, és bármennyire is hajtott a kíváncsiság, éreztem, hogy időt kell neki adnom. Vannak dolgok, amiket nem szabad erőltetni. Ha egy dologban biztos voltam Harry-vel kapcsolatban, az az, hogy nem könnyű megnyílni neki mások előtt. Amikor velem volt, mégis próbálkozott és ezt mindennél jobban értékeltem.

Fogalmam sem volt arról, hogy mi van közöttünk. És életemben először nem érdekelt. Most nem választottam a túlgondolást, egyszerűen csak megpróbáltam a lehető legtöbb időt eltölteni egy olyan személy társaságában, akivel jól éreztem magam. Mintha újra élnék.

Hétfőn reggel a kelleténél sokkal nyúzottabban ébredtem. A tükörbe benézve szomorúan vettem észre, hogy fekete táskák húzódnak a szemem alatt az alváshiány miatt, és hogy összetollaztam az arcom. Na ezt fogalmam sem volt, hogy hogyan csináltam, de talán nem a jegyzeteim mellett kellett volna elaludnom. Sophie ajtaja résnyire volt nyitva. Az utóbbi időben olyan érzésem volt, mintha kerülne. Két szavas válaszokat adott, mindig kerülte a társaságom és soha nem volt otthon. Colint még az előadásokon sem láttam, vagy ha megjelent, akkor kerülte a tekintetem.

Készülődés közben hallottam, hogy Sophie gyors léptekkel hagyja el a szobáját és siet a fürdőbe. Bosszúsan kezdtem el fésülködni, ameddig öklendezést nem hallottam. Összeráncolt szemöldökkel léptem ki a nappaliba, és egészen addig esetlenül ácsorogtam, ameddig végre ki nem jött a fürdőből. Ő sem festett túl fényesen, ráadásul a száját törölgette.

- Jól vagy? - kérdeztem halkan. Farkasszemet nézett velem, azonban az arcáról nem tudtam leolvasni semmit.

- Semmi bajom - vonta meg a vállát, miközben a konyhába sétált. Sóhajtva megráztam a fejem és csalódottan fordultam felé.

- Ma ha hazaérek itthon leszel? Úgy érzem, beszélnünk kell - jegyeztem meg halkan. Megállt a mozdulat közben, de továbbra is a hátát láttam.

- Mikor érsz haza?

- Hat körül - gondoltam át gyorsan a napomat. Egy pillanatra ismét csendben maradt, majd egy aprót bólintott.

- Rendben. Itthon leszek - egyezett bele. Gombóccal a torkomban öltöztem fel, és mire elhagytam a lakást már ismét bezárkózott a szobájába. Fogalmam sem volt, hogy mit tettem, amiért ennyire megváltozott a viselkedése irányomba.