Titkok hálójában // H.S. /

Ötödik fejezet

Az elkövetkezendő két hetem csendesen telt. A munka és az egyetem minden figyelmem lekötötte, így észre sem vettem, hogy már novembert írtunk. Az idő kezdett hűvösre fordulni, az emberek pedig kezdtek begolyózni a folyamatos munkától. Szinte zombinak éreztem magam az idő nagy részében. Reggel felkeltem, vagy az NYU-ra indultam, vagy a Spectator-be, este pedig miután hazaértem már semmi energiám nem maradt semmire. A hétvégéken próbáltam magam utolérni, de hatalmas lemaradást hoztam össze az életem minden területén. Az tartott életben, hogy a hálaadás már nincs messze, amikor meglátogatom a családomat.

A szüleimnek továbbra sem fogalma arról, hogy hol dolgozok, hiszen nagyi tiszteletben tartotta a kérésem, és nem dörgölte az orruk alá. Az öcsémmel párszor telefonáltam, hiszen megkapta élete első telefonját, így a nap nagy részében üzenetekkel bombázott. Mindig igyekeztem neki hamar válaszolni, hogy ne érezze magát kevésbé fontosnak.

A munkahelyemen minden változatlan maradt. Mr. Styles továbbra is ignorált, amennyire csak tudott. Nem kaptam más feladatot, semmi olyat, amivel megmutathattam neki, hogy mennyit érek. Továbbra is cikkeket véleményezek. Annyi különbséggel, hogy most már megfogadja a tanácsaimat. A lapba rendszerint olyan írások kerülnek be, amiket én ajánlok, és a gazdasági rovatot a felére csökkentették. Büszkén figyeltem a Spectator változásait, mert olyan érzésem volt, hogy én tettem lehetővé őket.

A november eleje rányomta a bélyegét a hangulatomra. A volt barátommal most ünnepeltük volna a negyedik közös évünket, ha nem ér véget a kapcsolatunk nyár végére. Akaratlanul is egyre többet gondoltam David-re, aki beférkőzött a gondolataimba. Utáltam magam érte, mert nem akartam hagyni neki, hogy a fejemmel játsszon. Még úgy is elérte, hogy három hónapja nem láttam.

Az évfordulónk napján kelletlenül ácsorogtam a tükör előtt. Egy fekete pamutruhát vettem fel, vastag fekete harisnyával, és a hajam kiengedtem. Úgy néztem ki, mint aki a világ összes fájdalmát gyászolja. Sophie bekukucskált az ajtómon, majd elhúzta a száját.

- Szarul nézel ki - jegyezte meg, miközben odalépett mellém. Megforgattam a szemem, majd felkaptam a táskám.

- Te mindig tudod mivel vidítsd fel az embert - feleltem unottan, majd elléptem mellette, egyenesen a nappaliba. - Kész vagy?

- Már csak rád várok. Kösz, hogy kölcsönadod a kocsidat. Életmentő vagy - sóhajtott fel.

- Végül is ezzel nekem is szívességet teszel - emlékeztettem.

- Összeírtam mit kell venni - bólintott. A nagy havi bevásárlásunkat ezúttal ő tartotta, mert én nem bírtam elszakadni a munkától. Kölcsönkérte a kocsimat, hogy ne kelljen hatalmas szatyrokkal metróznia. - Biztos ne menjek érted majd?

- Egyszer nem halok bele egy taxizásba. Biztos van jobb dolgod - legyintettem, miközben kiléptünk a házból.

- Csak aggódok érted. Különösen ma - mondta alig hallhatóan. Összeráncolt szemöldökkel néztem rá.

- Tudod mi van ma? - kérdeztem kicsit ledöbbenve. Sértődötten pillantott rám.

- Persze, hogy tudom. Annyira nem vagyok rossz barátnő, mint amilyennek néha gondolsz - forgatta meg a szemét. Nem tehettem róla, hirtelen bűntudatot éreztem a gorombaságom miatt, és szinte azonnal ki akartam békíteni.

- Ne haragudj. Csak nincs jó napom - sóhajtottam fel, miközben könnybe lábadt a szemem. Sophie érzékelte a hangulatváltozásom, és átkarolta a vállam, miközben egy együtt érző mosollyal ajándékozott meg.

- Tudom, hogy mit érzel. Vagyis nem teljesen, mert sosem volt még csak egy hónapos kapcsolatom sem, nemhogy négy éves - gondolkozott el egy pillanatra, mire elnevettem magam. - Szóval, visszatérve. David egy szar alak volt, aki fűvel-fával megcsalt, és egy pillanatra sem kellene szomorúnak lenned miatta - jelentette ki ellentmondást nem tűrő hangon.