Titkok hálójában // H.S. /

Tizennyolcadik fejezet

Vasárnap szomorúan kellett búcsút intenem Los Angeles-nek, és a Harry-vel együtt töltött időmnek. Bár éreztem, hogy nem tarthat minden örökké, még szívesebben maradtam volna pár napot a kis buborékomban. Nem álltam készen arra, hogy visszarázódjak a szürke hétköznapokba.

Harry úgy viselkedett, ahogyan azt megígérte. A csónakázás után visszatérve a szállodába rendeltünk szobaszervizt, majd a Tv elé kuporodva elkezdtünk filmeket nézni. Egyet ő választott, egyet pedig én, egészen addig, ameddig már az álmosságtól folyamatosan csukódott le a szemem. Én elfoglaltam a szobát, ő pedig a kanapén aludt.

Másnap reggel összeszedtük a holmijainkat, és megindultunk a reptérre. Az út most csendesen telt, ugyanis mindketten a laptopunkkal az ölünkben gépeltünk sebesen: ő valami munkával kapcsolatos dolgot intézett, én pedig tovább írtam a cikkemet róla. Párszor kicsit elkalandozott a tekintetem, ugyanis nem bírtam levenni róla a szemem. Ott ült előttem az a férfi, akiről mindig többet tudok meg, mégsem érzem azt, hogy ismerem. Még nem tudtam kellően felfogni, hogy mi is történik köztünk, de tisztelettudóan viselkedett, és tartotta magát a megállapodásunkhoz. Ez egyrészről boldoggá tett, másrészről az őrületbe kergetett.

Visszaérve New York-ba megcsapott a valóság illata, így kedvtelenül ücsörögtem a limuzinban. Harry észrevette a szótlanságom, de pár bátorító mosolyon kívül nem tett megjegyzéseket. Az ő szemében is szomorúságot láttam felcsillanni, ugyanis számára is világos volt, hogy nehéz lesz normális keretek között tartani azt, amire vállalkozunk. A lakás bejáratáig kísért, ahol megköszönte, hogy elkísértem, majd egy puszit nyomott az arcomra. Az apró gesztus hatalmas mosolyt csalt az arcomra, de igyekeztem leplezni. 

A hét unalmasan telt. Sophie-val csak futva tudtunk kommunikálni egymással, ugyanis minden szabad percét Colinnal töltötte. Mivel ez nem volt megszokott tőle, így nem bántam, sőt örültem is a boldogságának. Kicsit magányosnak éreztem magam esténként, amikor már semmi dolgom nem maradt, csak bánatos bámulni a tv-t. 

Harry túlságosan el volt havazva ahhoz, hogy sok időt tudjon rám szánni. Láttam rajta, hogy nehéz heten van túl. Egy nap pár percre bejött az irodámba beszélgetni, de hihetetlenül gondterheltnek és fáradtnak látszott. Egyszer Frankie meglepve lépett be hozzám, miközben Harry is ott volt, de azonnal távoztak is, mert egy megbeszélésre kellett mennie. Így ők ketten szinte mindennap rohanásban voltak, Dakota pedig egy világsztárt üldözött a legújabb cikkéhez. A hétfőt és szerdát tehát magányosan töltöttem a szerkesztőségben, ahol rajtam kívül mindenki túlságosan el volt havazva. 

Péntekre beletörődtem abba, hogy a lakótársam után már a szerkesztőségben szerzett ismerőseimmel sem fogok egy értelmeset beszélgetni. Azonban elérkezett az áttörés, amikor Dakota széles mosollyal és egy halom papírral a kezében jelent meg. 

- Hát te? - kérdeztem, miközben lecsaptam a laptopom fedelét. Megvonta a vállát, és egy laza mozdulattal helyet foglalt az asztalom előtti székben. 

- Kicsit besegítek Frankie-nek. Most, hogy végre megírtam az eheti hatalmas leleplező cikkem, hirtelen túl sok lett a szabadidőm, neki pedig túl kevés - vallotta be, és átnyújtotta a papírokat. 

- Min dolgoznak ennyire? - ráncoltam össze a szemöldököm, mert Harry sosem említette, én pedig nem kérdeztem rá. 

- Harry minél hamarabb el akarja indítani az internetes felületet, de túl sok a komplikáció és ezeket próbálják meg kiküszöbölni. Tegnap tízig voltak bent - dörzsölte meg a szemét fáradtan. 

- Neked is itt kellett maradnod? - érdeklődtem tovább. 

- Nem, de Frankie akkor ért haza - mondta gondolkodás nélkül, majd azonnal megrázta a fejét. - Mármint hozzám. Terveink voltak, de keresztbe húzta a számításaimat.