Elvarratlan szálak

Tizenegyedik rész.

-Te mit szólsz ehhez, Maslowsky? 

-Semmit. Kibaszottul semmit, bazdmeg!-üvöltöttem le a két méter magas embert.-Szerinted, mit szólnék hozzá?! Megölték a húgomat, akinek semmi köze nem volt ehhez, és nekem kellett megbilincselni azt a faszt, aki miatt volt ez az egész! Te mit szólnál ehhez? 

Kifordultam magamból. 

-Tudod mit? Kilépek! Ennyi volt, visszavonulok, ezt a rohadt államot nem fogom szolgálni ilyen körülmények között. Megvárom, hogy végetérjen a tárgyalás, majd hazamegyek Lengyelországba és kénytelen leszek anyám szemébe mondani, hogy meghalt az egyik lánya. Szerinted? 

-König, jobban jársz ha most békén hagyod, majd én beszélek vele.-nézett rám Ghost. 

-Meg se merd gondolni. Nincs hozzád sem kedvem, pedig jól tudtátok, hogy nem kellett volna itt hagyni engem! Mégis, kinek az ötlete volt, hogy hiába vagyok mesterlövész, mégis itt maradtam! Miért? Miért?-néztem a férfire.-Szerintem nem ilyen egy csapat, egy csapat összetart, nem pedig ott hagyják a másikat, és az újoncot küldik olyanhoz aki ellen esélyem sem lehetett volna. 

Sírni tudtam volna. Elvesztettem egy embert, szó szerint láttam az egészet. És senki sem tett semmit, hogy időben kiérjünk, senki sem tehetett semmit. 

-A lengyeleknél ilyen sosem fordult még elő. Nálatok a léc magas, de az összetartás pedig semmi. Egy nulla. Egyenlő a földdel. A hibás döntéseitek miatt pedig temethetek, megint. Ti...Rohadjatok meg!-csaptam be az ajtót, de az érzelmeim ekkor sem csillapodtak. 

Össze kell szednem magam..Idegesen téptem le magamról a mellényt, mindent ami katonai ruha volt. A tusoló alá beléptem, jéghideg vizet engedve magamra. 

Én nem sérültem meg...

Ötletem sincs, hogy mit lehetne ilyenkor tenni. A jogi út az egy másik téma, de ez..Ez a tehetetlenség, hogy már késő és teljesen mindegy mit teszek nem tudom visszaforgatni az időt. Nálunk, a csapatmunka egyenlő volt, és hiába utáltuk egymást...Mégis testvérként néztünk a másikra, hogy mindenkit vár haza valaki. Óvtuk a másikat, ha pedig meghalt akkor a temetésén is megjelentünk, mert egy család voltunk. 

Percekig csurgott rám a hideg víz. Lenyugtatott annyira, hogy ne idegbetegként öltözzek fel és menjek le a gyakorló pályára.  Semmi sem fog változni..Közel másfél hónapja vagyok itt, meghalt a húgom, a bátyámról egy árva hír sem érkezett, anyámnak pedig ezt el is kell még mondanom. Futni kezdtem. Ahogy csak tudtam, futottam. A stressz, ideg és sírás kerülgetett, igyekeztem ezt elfojtani ahogy csak tudtam. 

Percekig kínoztam magam a sprinteléésel, ami lehet nem volt a legjobb ötletem, de testileg kimerített. Tudtam, hogy Ghost végignézte ezt, és okolja magát. Ő a csapat vezetője, és ezen semmi sem fog könnyíteni. 

-Nem hagyunk hátra senkit, akkor sem, ha megsérült. Jól mondom?-morogtam magamban. 

Idegesített a tény, hogy ez változhatott volna. Nem harminc évesen meghalni...

-Jó lenne, ha bejönnél. Price és Laswell beszélni akarnak veled.-nézett rám Gaz.-Persze, ha csak menni akarsz, nem erőltetni akarom!

-Te nem tehetsz semmiről.-paskoltam meg a vállát.-Merre vannak? 

-A dohányzóban.

Halkan követett.

-Mi a beszéd témája?-néztem rájuk.

-Igazából az elmúlt két nap. 

-Röviden tömören? Le lettem szarva, itt hagytatok, a két biztonságit fejbelőtték, elvittek, infókat akartak, megsérült a testvérem, akit végül fejbe lőttek, hogy ne szenvedjen az élet nevezetű betegségtől, Shepred mindenkit ki akart iktatni és miatta volt ez az egész.

-Figyelj, tudjuk, hogy felzaklatott ez az egész de nem kellene..

-Mit nem kellene? Érzelmeket kimutatni? Talán, de te is ott halhattál volna Laswell. Ne legyél hülye, és elnézést a kifejezésért de bazd meg, úgy barátiasan. 

Price egy szál cigarettát nyomott a kezembe.

-Ez lehet jó ötlet volt.-pislogtam rá.-Miért nem mehettem? Miért vagyok jó csak a papírmunkára? 

-Valakinek meg kellett csinálnia.

-De nem erre vettetek fel! Mesterlövésznek, nem titkárnőnek!-üvöltöttem.-Az egész csapatod basznivaló! Senki sem akar a másikért tenni semmit, ez a legkisebb baj. Az, hogy nőként hátráltatva vagyok, az sem baj. De az, hogy a munkámat, a hivatásomat nem csinálhatom, ahogy én akarom, az már baj. Mi a kompenzálás? 

-Milyen kompenzálás? A munkáért cserébe? 

-Te teljesen hülye vagy. Az én munkám az, hogy fedezzem a másikat, a civil életek és a béke megóvása! Nem a kibaszott papírmunkád! A bírósági eljárás után kérem az áthelyezésem vissza. Többet nem akarok velük dolgozni. 

-Kénytelen leszel, mert január harmadikán bevetésre mentek. 

-Mi van, ha nem? Jogom van visszautasítani. Október vége van, egy hónap alatt meg van a végső döntés. Ne nézz hülyének. Az eltáv, a pszichológiai ellátás ilyen esetek után kötelező, ami minimum három hét. Ha bíróságra kell járkálnom, nem mehetek bevetésre, jól mondom Price? 

-Ebben viszont igaza van.-nézett rám a férfi. 

-Nem volt helyes, hogy itt kellett hagyni, mert a papírokra nem volt embered.-állt ki mellettem a többi tag is.-Az egy dolog, hogy nő de érti a dolgát, plusz ember pedig nálunk mindig kell mert kevesen vagyunk.