Elvarratlan szálak

Tizenkettedik rész.

Napok teltek el mióta Laswellel összevesztem. A körülmények sokkal jobbak lettek, felvettek két titkárt, akik továbbiakban intézik ezeket az ügyeket. A többiek nyitottabbak lettek felém, többet is beszélgettem velük. Főleg Soappal, akivel megtaláltuk a közös hangot. Képes volt elterelni a figyelmemet a történtekről, képes volt megmosolyogtatni ebben a cumi helyzetben is. 

-Minden nélkül..Te mit tettél volna? 

-Kitömtem volna a fejét. Fémmel.-meredtem előre.-Nem vagyok kész arra, hogy hazamenjek. 

-Mikor indultok? 

-Holnap reggel, a fehérkesztyűsökkel. Két nap múlva pedig visszajövök, hogy elintézzek egy ügyvédet. 

-Értem..Hát, sok sikert..

-Az a baj, hogy itt a siker biztos nem garantált. 

Másnap reggel korán keltem, még mindenki aludt. Hajnali négy óra huszonkét perc...

-Te ilyen korán fent? - pislogott rám Ghost. 

-Igen. Hazamegyek.-gyújtottam rá.-Hosszú lesz az út, hiába a magánrepülő. 

Csak nézett maga elé. 

-Vissza fogsz jönni? 

-Igen. Vissza kell jönnöm, mert azt a mocskot börtönbe kell zárniuk. Ha nem, akkor én kerülök be oda. 

-Ez nem fog megtörténni. Ne aggódj. 

-Csak fogd be a szád. Szerintem éltél át ennél rosszabbat, mert a múltadat sosem tudtuk meg Veronicával. De ez továbbiakban nem tartozik rád. Nem vagy senkim a magánéletben. 

-De még lehetek.-nézett rám. 

-Megőrültél? Magadat sem vagy képes szeretni...Így nem fogsz tudni mást sem. 

-Szerintem túl hamar ítélsz el. Annó oda vissza voltál értem. 

-Ez nem számít semmit. Hiába voltam annyira szerelmes, a világot megválthattam volna. Neked akkor is más kellett, nem én. Továbbiakban nincs miről beszélnünk. 

Elnyomtam a csikket, díszruhába bújtam. Nyolc óra repülés várt rám, majd Varsóból egy alig negyedórás kocsiút. Ideges voltam. 

A fekete díszruha ugyanúgy passzolt rám, a fehér kesztyűket pedig a kis táskámba tettem a doboz cigaretta mellé. Gyorsan siettem le a lépcsőn, mert hatkor indult a gép. 

-Megvagy?-nézett rám a visszapillantóból Price.

Bólintottam. Két-két ember tartott még velem, tőlünk Price és Soap, a húgom csapatából pedig két nő. Nem ismertem őket, de ez nem volt lényeges. 

A repülést nehezen viseltem, utáltam a magasban lenni világéletemben. 

-Mikor lesz a temetés? Tudsz valamit?-nézett rám Mila.

-Nem, nem tudok semmit.-pillantottam a nőre. - De ne aggódj, ha tudok valamit, akkor értesítelek. 

Hátradőltem, próbáltam kicsit pihenni. Nem tudom mi lesz anyám reakciója erre...Félek, hogy ki fog tagadni, mint mikor jelentkeztem katonának. Nem beszéltünk túl sokat az elmúlt években. Sikerült elaludnom, de ez alig másfél óráig tartott. Folyamatosan látom a szemeim előtt a történteket. 

-Jól vagy? -nézett rám Price.

-Persze..Nagyon fáradt vagyok. Cseppet sem tudtam aludni. 

-Meg tudom érteni. Ne aggódj, nem lesz semmi baj. 

-Az a baj, hogy nem hiszek ebben. Anyám egy nehéz eset, kitagadott még pár éve..Jó pár éve.

-Miért? 

-Katona lettem, és nem ezt akarta. Az volt az utolsó csepp, mikor a húgom is csatlakozott.. Egyedül a bátyám az, akinek csak heti negyven órát kell dolgoznia, műszaki tervező lett. 

-Van egy bátyád? -lepődött meg. 

-Csak féltestvér, de a lényeg ugyanaz. Nem annyira ismerem, majd nyolc évvel idősebb, mint én. 

-Mondtad, hogy apáddal nem volt a legjobb a kapcsolatod. 

-Mert alkoholista volt, és bántalmazott minket. Már meghalt tíz éve, ezzel anyám életét könnyítette meg a jó isten, de meg kell hagyni anyám szerette. Nem is értem miért. Hogy lehet szeretni egy ilyen embert, aki bánt? 

-Szerintem nem akarta, hogy apa nélkül legyetek. 

-Jobb lett volna, ha nem is lett volna az életünkbe.

Elhallgattam. Fájt mindenem, testileg szó szerint kész voltam, elértem a limitet. 

-Nemsokára megkezdjük a leszállást, kérem...-szólt szaggatottan a repülő hangszórója.  

Cselekedtem, amit mondtak. A landolás hamar megvolt, igyekeztünk is az autóhoz. 

-Még mindig gyönyörű ez a város.-néztem Soapra. 

-Szóval, innen jöttél..Sokkal másabb, mint Amerika. 

-Ez egy tény kedves barátom, ez egy tény.-nézelődött Price. 

Ez a negyedórás út hosszúnak tűnt. Megálltunk a ház előtt, kiszállás előtt magamra vettem a fehér kesztyűt. 

Én kopogtam be, nálam volt a zászló összehajtva, plusz a dögcédula ami elfelejthetetlen. 

-Igen? -nézett velem szemben anyám. 

-Köszönjük a lánya szolgálatát, az amerikai csapat oldaláról.-nyújtottam át a kezemben levő dolgokat. 

-Mégis miért? A lányom él, pár napja beszéltem vele.-értetlenkedett.

-Sajnáljuk, de emberrablás történt az én és a lánya esetében. Információt akartam szerezni, a kijutás sikeres volt, de..De az, hogy a fenyegető ellenséget kiiktassák, már nem történt meg, így megtörtént a haláleset. 

Anyám sírni kezdett. Nem támogathattam, nem volt meg erre a jogom. A ruha kötelezett, hogy csak a részvételnyilvánítást kimondjam. 

-De..mégis hogyan?-nézett rám.-Hogyan?!

-Sajnálom, de erről több információt nem adhatok ki, míg a tárgyalások le nem zajlanak. Lányának további értékeit, hagyatékát önnek fogjuk küldeni. 

-Hogy hívnak? 

-Victorya Maslowsky. - álltam egyenesen, ekkor esett le neki minden. 

-Egyedül a te hibád, hogy az egyetlen lányom is meghalt. Takarodj innen, vicc magaddal azt amit vittél, nem vagyok hajlandó elfogadni. 

-Lehet, hogy hihetetlen, de nem én vettem rá, hogy katona legyen. A szabad akaratából adódóan lett katona, hogy az olyanokat is megvédje, mint a saját anyja, aki kitagad mindenkit, aki nem olyan mint ő. Nem az én hibám volt az ok okozati cselekmény. 

-Takarodj innen az egész bandáddal, te..Te...

-Én mi? Én micsoda? Sértegetni fog? Ez nem fog változtatni semmin. 

Nem akarta elfogadni még a dögcédulát sem, így felesleges volt az utunk haza. 

-Menjünk. Nem hajlandó rá, akkor majd gondoskodok én erről.-néztem Soapra, majd Pricera.-Mielőtt repülünk megint, álljunk meg egy helyen. Éhes vagyok. 

Próbáltam a hangulatot feldobni egy késői reggelivel, mert szerintem nem csak én töröltem a reggelit a mai napirendből.