Itt vagyok, Tanár Úr!

4. R é s z

Hatalmasat nyújtózva az ágyban, valami finom meleg, szőrös dologba ütközött az öklöm, egy vonyítás kíséretében.

- Jézus, Den - nyúltam le a kutyámért, aki felpolcolta magát a fejem fölé, a párnámra. - te mit keresel itt? - suttogtam, és abban a pillanatban hatalmasat dörrent az ég, villámlás kíséretében. Megugrottam és a szívemhez kaptam. - mi a... shhh, semmi baj, Den.

Gyorsan összehúztam a sötétítőt, visszabújtam az ágyba és a paplan alá bújtunk a kutyámmal. Nagyon félt a viharoktól, Londonban is vannak? Nálunk gyakran előfordult otthon...

Felsóhajtottam az otthon gondolatára, a torkom elszorult.

A vihar minden emléket felidézett.

Igyekeztem gyorsan elhessegetni őket, mielőtt a túl élénk fantáziám egészen Londonig hozza el őket. Őt.

Den fejét a nyakamba fúrta és nyalogatni kezdett. Mindig megérezte, hogy feszült vagyok. Ő volt az életem, de komolyan. Minek nekem fiú, mikor már van egy élettársam?

A legjobb barát, talán még feleségül is venne, ha létezne kutya-ember házasság. A végén már az arcomat takarva röhögtem, nevetséges vagyok. Megölelgettem még, a fejünk búbjáig húztam a takarót és az alvásra koncentráltam.

Már megint azt a vizet issza. Anya már elaludt, oda akartam szaladni, mellébújni. De annyit dolgozik, nem akartam felkelteni. A szívem majd kiugrott a helyéről, mikor a parketta ropogni kezdett. Istenem, kérlek ne hagyj most el! A tenyeremben összegyűltek az izzadtságcseppek, meg a tarkómon is, a szájamra tapasztottam a tenyeremet, ne hallja a lélegzetvételemet. Tök mindegy volt, úgyis tudta hol rejtőztem. Lehunyt szemekkel imádkoztam újra és újra: Istenem, csak ne kérjen meg rá megint! Nem akarok! Istenem!
De Isten nem volt mellettem. Sosem volt. Mindig elnézett fölöttem, vagy inkább más imájára koncentrált.
A szekrényajtó kinyílt, halkan nyögött fel a keze rángatása alatt. Behajolt és mosolygott. Mily szép mosoly volt, mindig ezt gondoltam. Középkorban is kisfiús mosoly a kéklő szemeivel, a kezét kínálta nekem. Csak hát hezitáltam. Tudtam, hogy nem akar bántani, kivéve, ha azt a fehér löttyöt issza. Az orvossága.

- Gyere kincsem, énekelj nekem.

A szívem összeszorult.

- Nem akarok. - suttogtam ellenvetve. A szemei szomorúan villantak meg, én pedig csak a mosolyát akartam látni.

Vele tartottam és a dúdolásra akartam rávenni magam. A vékony hangom rekedt volt, félelemtől ittas, remegő.

Leültetett magával szembe, elővette a vizet és kortyolgatta. Rémes szaga volt, akkoriban nem tudtam volna mihez hasonlítani. Apa mindig megváltozott tőle.

Volt, hogy madarat lehetett volna reptetni vele, viszont megesett, hogy erősebben fogta meg a karomat. A legrosszabb akkor történt mindig, mikor énekelni kezdtem.

Lehunyta a szemeit, az ere megfeszült a nyakán, mintha erőlködne. Többször észrevettem, hogy kapaszkodik a karfában, mintha rosszul lenne.

Énekelni kezdtem, halkan csendült fel, gyerekhangom vidám volt, a helyzethez képest. Kevésszer tudtam szomorú dalokat énekelni.
Csak hát kinyíltak a szemei, és megvillant bennük valami.

Felállt és leguggolt elém.

- Gyönyörű vagy, Kiscsillagom. A hangod...rabul ejtő, kérlek ne hagyd abba. - mondta, miközben a combomra tette a kezét, én pedig zaklatottan folytattam...