Itt vagyok, Tanár Úr!

22. R é s z

Jéghideg tapintásra ébredtem.

A szemeim nehézkesek voltak, fáradtság öntött el, kimerültség. Megdörzsöltem az arcomat. Az oldalamról a hátamra gördültem és fellélegeztem.

Azt álmodtam, hogy Harry-vel veszekedünk és eszét vesztett módon kezdett vezetni az utcákon, át az autók között. Aztán nagy bumm volt, és mindketten meghaltunk. Egy őrült, félelmetes álom volt, még a végtagjaim is belesajogtak. Ideje lenne felkelnem, túl nedves az ágyam, beleizzadtam. Hideg is volt, ki kapcsolta le a fűtést?

Kiabálni akartam Harrynek, hogy vegye fel, de a torkomon egyetlen egy apró hang sem jött ki. Mi a... Megköszörültem, de úgy sem volt jobb. Na jó, keljünk fel.

Felnyomtam magam az ágyamra támaszkodva, ami ráadásul csúszós is volt, érdes. Felültem és többször kellett pislognom, hogy észhez térjek.

Megváltozott a szobám. Hol voltak a színek? Minden fakó volt, egy nincstelen fekete lyuk, amitől depressziós lesz az ember. Elfintorodtam, berúgtam és valaki másnál lennék? Jó lenne, ha a hangom nem ment volna el és tudnék érdeklődni, hátha van is valaki a közelben.

A lábaimra állva kicsit megszédültem, nem volt vészes, kibírható. A puha takarók helyett egy széthasznált matrac volt, párna és lepedő nélkül. Komolyan ezen kellett aludnom? Felsóhajtottam. Szerintem sosem ihattam még ennyit.

Nevetni akartam magamon, csak hát cseppet sem volt humoros. Elvégre ki tudja, hol vagyok. A talpam alatt ropogott a zord szürke parketta, minden színt kiszipolyoztak a szobából.

- Halló? - nyöszörögtem halkan, ezt senki sem hallaná meg. Kezdtem frusztrált lenni. Kiléptem a szobából, várva, hogy előszobába érkezem, ehelyett a puszta kopár semmiségbe cseppentem. Hátra pillantottam elképedve: mintha kettévágták volna a házat a szobám ajtajától kezdve, mi a franc.

Fázni kezdtem, de az adrenalin miatt hamar elmúlt. Két választásom volt: ott maradok totál értetlenül, vagy elindulok és meg tudom, hol a francban vagyok.

A másodikat választottam, csak kikötök valahol.

Még jó, hogy a vastagabb csizmám volt rajtam, mint az álmomban, mikor meghaltam. A mocsárban jól jött, ráadásul be sem ázott. Ja igen, említettem, hogy pár perc séta után egy mocsár közepén találtam magam?

Hiába igyekeztem a szélén kikerülni a nedves, vizes trutyit, büdös volt, gusztustalan és nyálkás. Csúszkálva botorkáltam, elfúltam a levegővétel közben, mintha hegyet másztam volna.

A legfurább, legrémisztőbb dolog az egészben: halál csend volt.

Szó szerint.

Sem egy madárcsicsergés, vagy szélfúvás. Mintha minden és mindenki engem figyelt volna, vagy épp várakoztak. Jó kérdés, hogy mire. Nem mertem körülpillantani. Csak menj tovább és minden rendben lesz. Úgy is tettem.

A csontjaimig hatolt a reszketés, igyekeztem nem foglalkozni vele. A nap nem sütött, felhők nem voltak az égen. Szürke volt minden. A mocsárnak sem volt zöldes, filmbe illő színe, inkább olyan... sötét, szürke, semmilyen. Mint a fáknak, mik korhadóban voltak.

Meg kellett állnom. Miért volt az, hogy semmi sem üldözött, mégis a szívem úgy pörgött, mintha életveszélyben lennék? Nem volt ott semmi. Egy lélek sem rajtam kívül. Sem egy állat, tán élő növény sem.

Talán pontosan ez volt az elrettentő. Minden halott volt. Rajtam kívül.

Borsódzni kezdett a hátam a gondolatra, és a felismerésre. Cseppet sem vagyok jó helyen, végképp nem otthon, Londonban. Elmosolyodtam, otthon? Ó igen, London már az otthonom volt. Pedig csak kis idő telt el azóta, hogy ott vagyok. Voltam. Krisztus, hol vagyok?