Itt vagyok, Tanár Úr!

14. R é s z

Ott álltam totál bénán, a lábaim földbe gyökereztek, a vér kiment az arcomból, sápadt lettem. A saját szívem végtelenbe nyúló zokogását éreztem a mellkasomban, azt kívántam, bárcsak vége lenne. Bárcsak kimaradtam volna ebből, bárcsak ne kellett volna látnom őt így. A tekintetem végigsiklott ismét a csuklóin, a megöregedett vonásain, meggyötört testén. A sötét öltözete illett a mögötte lévő sötét szobába és helyzetbe.

Megköszörültem a torkomat, hátha ki tudok nyögni egy nyavalyás, értelmes mondatot, ehelyett csupán ennyi bukott ki belőlem:

- Miért?

Fel sem ismertem a saját hangszínemet, a hitetlenséget felváltotta a szörnyülködés, a tisztán halható ítélkezés.

Mi vehet rá valakit arra, hogy ilyet tegyen magával? A könnycseppem felszívódott, eluralkodott rajtam a düh. Próbáltam visszaemlékezni a megannyi ki nem mondott, el nem mesélt fájdalomra, amit átéltem otthon, még most is. Ahogy pszichológusról pszichológusra jártam, megalázva, úgy éreztem magamat, de egyszer sem jutott eszembe, hogy megöljem magam. Megráztam a fejemet, ez nem lehet Harry. Nem az a Harry, aki ott égetett be, ahol csak tudott. Aki ott volt velem az összeroppanásom alatt és azt mondta, legyen ez az újrakezdések városa. Az egy pozitív és energikus Harry volt.

Lett volna.

Csak hát ugyanakkor felbukkantak azok az apró kis jelek, miket észrevettem. A kézremegés például, alkoholizmusra gondoltam. Vagy mikor berontottam a sötét tanterembe rögtön az első napomon, ott volt egyedül, hamis énekkel, ami a szívéből eredhetett.

Harry nem válaszolt, az arcomat térképezte fel újra és újra.

Angus volt az, aki felszólalt:

- Súlyos depresszióban szenved Harry, ijesztőbben hangzik, mint amilyen valójában. Szerencsére mindig vannak mellette, hogy el tudjuk kerülni a legrosszabbakat. Nem kell megijedned, Indiana, Harry jó gyerek, csak néha az élet nehézségei erősebbek nál...

- Meg akartam ölni magamat. - vágott közbe Harry. - ez a lényege.

Mintha pofán csaptak volna, olyan érzés volt. Természetesen ott volt előttem, láttam, buta nem vagyok, de hát ezt így kimondva? Egyenesen a szemembe nézve? Nem mindennap hallani ilyet az embertől. Az meglehet, hogy sokakban felvetül ez a dolog, csak hát nem hozzák fel témaként. Harry meg egész egyszerűen kimondja és kész, mintha az olyan természetes lenne.

- Miért?

Harry úgy tett, mintha elgondolkodna.

- Csak úgy - vont vállat. - viccből.

Kezdett felidegesíteni.

- Viccből senki sem akarja megöl... - elhalt a hangom. Harry elmosolyodott. Azok a gödröcskék előbukkantak, mintha az igazi kisfiús Harrys mosolyt kaptuk volna.

- Menj haza, Indiana.

- Miért hagytad, hogy lássalak így?

- Így volt fair, nem? - billentette oldalra a fejét. - a szemembe sem mertél nézni, miután meghallottam a beszélgetésedet a perverz apáddal. Azt akartam, tudd, nem vagy egyedül. Mivel Louis már idehozott, édes mindegy. Mindenkinek van keresztje, Indiana, ezt ne feledd. - emelte fel kettőnk közé a kezét. Közben Louis és az orvos félrevonultak tőlünk, mintha nem akarnának zavarni. Hát, jó. - nekem ez a keresztem.

- Az, hogy meg akarod ölni magad? - emeltem meg a hangomat. Közelebb léptem egy lépést. - elment az eszed? - esett egy oktávot a hangom, vagy kettőt, már-már suttogtam. - ez nem kereszt, ez....

- Őrültség? - suttogta vissza teljesen higgadt állapotban. Mintha már annyiszor megesett ez volna vele, hogy újat nem is élhetne át. - előítélet, Indiana, előítélet.