Itt vagyok, Tanár Úr!

17. R é s z

A zord, hideg levegő kiszárította a bőrömet.

A zúzmara lassan a szempilláimat is belepte, nem csak a jeges reggeli füvet a talpaim alatt. A szemeim elé tettem a kezemet és körülpillantottam. Miért pont ide hívott? Na mindegy. A kabátomat összehúztam magamon, bár így is halálra fagytam. Mi történt Londonban? Tegnap még csak az eső esett, most meg az északi sarkon érzem magam, felettébb érdekes időjárás változás volt.

- Hahó? - kiáltottam el magam, kezdtem ideges lenni. Komolyan, ilyen hidegben kirángatni a világ végére? Elővettem a telefonomat, hogy felhívjam őt, de a képernyő meghalt. Totál befagyott az érintőképernyő. Hülye technológia, miért nem volt jó a nyomógombos? Az bezzeg bírta egy töltéssel egy hétig, ezt a szerencsétlent meg mindennap tölthetem. A szemeimet forgattam és inkább zsebre dugtam, szerintem le is merült természetesen.

Elkezdtem sétálni, a megjegesedett fű ropogott a csizmám alatt. Nem készültem mínusz fokokra. Be kell fektetnem egy vastag lábbelire azt hiszem. A nagylábujjamat nem éreztem. Arra koncentráltam, hogy megmozgassam, meg is álltam, hátha. Semmi. Meg sem moccant, mi a fene. Egy jó forró fürdőt akartam, semmi mást.

Vagy Harry melengető csókját.

Megráztam a fejemet, nem, nem és nem. Hogy elrohantam tőle...

Őszintén szólva totál megrettentem. „Nem menekülsz". Lecsuktam a szemeimet, éreztem, ahogy elkap, hátulról a fülembe suttogja: nem menekülsz, hercegnőm.

Kirázott a hideg s most nem az időtől. Valahogy meg kell magyaráznom a szituációt, nem ő rémisztett meg, inkább a szavai. Persze ő nem úgy szánta, de magyarázd már meg a hülye agyamnak. A szívem majd kiesett a heves csóktól és én még többet akartam. Ott az autó tetején, hogy levegye a ruhámat és bumm, bele a közepébe. Ez csak szex, semmi több. Ez nem érzelem vagy hasonló, csak vágy. Ennyi. És nem érdekel a csökönyös énem hangos nevetése ott valahol a fejemben, ez semmi másról nem szól.

Épp, hogy megfordultam volna, egy alakot láttam a messzi távolban. Sétált. Azt hiszem. Megálltam és vártam rá. Ahogy jobban megnéztem, egészen sietősre vette a dolgot. Valószínűleg a kedves barátom volt, aki futott. Nem nem, rohant.

A szívem kihagyott az ütemet, miért nézeget a háta mögé? Valaki követi?

- Bastien? - kiáltottam el magam. - Bastien, mi a baj? - a hangom remegett, féltem.

Ahogy közelebb ért, és én újabb kérdést tettem volna fel, a szájamra tapasztotta a kezét.

- Shhhh, Szöszi, shh. Maradj csendben és ne kérdezd. Most futnunk kell, gyorsan. Menni fog? Bólints. - nemre ráztam a fejemet. - helyes. - elvette a kezét s én levegőhöz jutottam. - Indiana, futnod kell, ahogy még soha életedben futottál.

- De...

- Fuss.

És én futottam. A lábaim nem bírták a súlyomat, de hajtottam magamat, mert ő ezt kérte. Bastian arca eltökélt volt, cseppnyi félelmet nem véltem felfedezni rajta. Ellenben az enyémmel. Ó, az enyémen rettegést láthatott. Azonban ahogy lepillantott rám, tudtam, nem lesz baj. Valami elől futottunk, csak hát mi elől vagy inkább ki elől.

Besoroltunk a fák közé. Az iramunk egyre csökkent, majdnem kiköptem a tüdőmet, hát nem voltam élsportoló. Sebastiennek meg sem kottyant. Megragadta a kezemet, már csak gyorsan sétáltunk. Az időre pillantott, és fellélegzett, megállt.

- Oké. - mondta végül. - most már vége.

Az óra hetet mutatott.

- Oké? Mi az, hogy oké? Mi volt ez?