Itt vagyok, Tanár Úr!

11. R é s z

Hétvége.

Ez a szó az, mi egyszerre megnyugtat és megrémiszt.

Egyedül vagyok a gondolataimmal. Ott ültem a szobám középen a néma hallgatagságban, még a kutyám is bagózott rám messziről. Egyre kisebbre szűkült körülöttem a hely, a torkomat pedig csomó szorította. Kezdtek visszatérni a zavaros gondolataim, a nyugtató teámmal nem is próbálkoztam. Az alvás nem ment az éjjel, nem álmodtam úgy, mint múltkor. A szívem pedig egyre hevesebben vert.

- Nyugodj már le - suttogtam magamnak, mielőtt a kedves szobatársam meghallja és bolondnak néz. Csak hát nem ment. A probléma ott kezdődött, hogy anya tegnap háromszor keresett és képtelen voltam igennel válaszolni. Figyeltem, ahogy csörög, sokat, majd abbahagyja. Aztán újra, és újra.

Nem akartam az új telefonomat is falnak vágni, inkább lekapcsoltam. Mély lélegzetet vettem, szombat este otthon rinyáltam ahelyett, hogy elfogadtam volna Gertie ajánlatát. Moziba mentek Louis-al, engem is meghívtak. A kedvem a béka feneke alatt volt, nem hogy moziba menjek.

Felkeltem és járkálni kezdtem.

Már kitakarítottam, négyszer vittem ki a kutyámat, hajat mostam, körmöt festettem, borotválkoztam is - igaz fürdés után jutott eszembe, így másodszorra is kellett egy gyors zuhanyt vennem, mindegy - mit nem csináltam még...

Csettintettem egyet. Megcsinálom anya dicső brownie-ját.

Összekaptam magam, a hajamat egy kócos copfba fogtam. Egy hatalmas póló volt rajtam, szürke, kinyúlt, de a boltba nem terveztem öltözködni. Alulról fekete testnadrág. Vállat vontam, úgy sem találkozok senkivel.

Csokit és diót kellett hoznom hozzá, más volt otthon, megnéztem. Ez is annak köszönhető, hogy költözéskor vásárolgattam, lisztet, vajat stb. Bár a vajban kételkedtem, hogy jó még. Azóta már hoztam újat, úgy egy hónapja. Igaz, az nem romlik hűtőben.

Amíg elméláztam ezeken, kinyitottam az ajtót, ahol egy csupasz félmeztelen alak állt, épp kopogásra készen. A keze öklöt formált, bár ezen kívül mást nem vettem észre még. Hiszen a kidolgozott fényes felső teste épp megalázta előttem az összes magazinos top10-et. Esküdni mernék, hogy a szám tátva maradt.

- Szöszke. - hallottam azt a roppantul ismerős becenevet, amitől az égnek állt az összes hajszálam.

- Mondd Istenem, hogy nem ő az.

- Nem ő az? - válaszolt az állítólagos Isten, kinek arcán egy kaján vigyor volt. - micsoda véletlen, pont ide költöztünk. - nevetve vakarta meg a tarkóját. - tudod Szösz, imádom, hogy így bámulsz, de szeretem, ha beszélgetés közben a szemeimbe néznek.

Éreztem, hogy felfut a hő a tarkómban, vörössé festve arcomat. A földre szegeztem a tekintetemet.

- T-te mit keresel itt? - kérdeztem, majd bezártam az ajtót, hátat fordítva neki.

- Épp jöttem sót kérni. Most költöztünk be, és nem hoztunk sót a tequilához.

- Minek az? Úgy tudom, hogy te nem iszol - pillantottam rá, megemelve az egyik szemöldökömet. Bastian leutánozta, miután rám kacsintott.

- Ez nekem is megy, Szöszke. Egymásnak lettünk teremtve. Nem jössz át? Itt van pár haverom.

- Nem. - zártam le a témát, és inkább kikerültem, elsiettem a boltba.

- Várunk! - még ordított utánam, én pedig a szemeimet forgattam. Az üvegajtóban vettem észre a halvány mosolyomat.

Bevásároltam gyorsan, hogy esélye sem legyen Bastiannek megtalálnia. Csak hát nem volt szerencsém. Visszaérve ott álltak kint mindannyian, épp elnyomták a cigit.