Itt vagyok, Tanár Úr!

6. R é s z

Harry

Amikor az ember minden áldott este meghal, valami elveszik belőle.

Alapesetben nem, hisz ilyen nem lehetséges, kivéve az én szituációmban. Nos, hogy ez mit is jelent pontosan, vagy, hogy egyáltalán megtörténik-e éjjelente, gőzöm sincs. Néha eljátszok a gondolattal, hogy egyik nap fonnyadt testre, ősz, ritka hajra, büdös hullaszagra riadok.

Ez egyetlen egy ésszerű okból lehetetlen: aki egyszer meghal, nem ébred fel. Nem mindennap és nem úgy, mintha semmi az ég egy adta világon nem történt volna.

Mégis csak a valóságban vagyunk és nem valami elcseszett horror filmben. Pontosan ezért nem tenném rá a fejemet, hogy meghalok éjjelente. Inkább álmodom. Csak hát túl valóságosnak tűnik. Azt hinné az ember, mindent meg lehet szokni.

De a saját halálod minden egyes kibaszott nap átélni?
Nem hölgyeim és uraim, azt nem lehet megszokni.

Halványlila gőzöm sincs, tényleg belefulladok-e az óceánba. Az viszont 1000 százalék: gyűlölöm a vizet.

Irtózom tőle és elkerülöm.

Még strandra sem nagyon járok. Ha igen, akkor is olyan medencébe lépek, ahol leér a lábam és az úszómester környékén vagyok. Gyerekes lehet, egy hétköznapi embernek. Aki nem hal meg minden este. Pont.

Ha tudnák...

Ha rohadtul tudnák, mit jelent ez számomra.

A sejtésem abból fakad, hogy nem csak egy álom- vagy legalábbis egy olyan majdnem-valós álom, ami kihat az életemre - kiskorom óta folyamatosan elvesztettem önmagamat.

Akárhányszor felébredtem, valami eltűnt, a semmibe veszett, az óceán kiszívta belőlem. Ez nem csak rinyálás, így van.

Először kezdődött azzal, mikor anyámék folyton arra kértek, mosolyogjak.

Képeken, eseményeken, bárhol. Nem tudtam. Nem jött szívből. Aztán az étvágyam, az ölelésre való hajlandóságom, még a játszástól is elment a kedvem. Ez volt a legborzasztóbb.

Az, hogy gyerekként nincs kedved játszani, felér egy pszichológiai esettel. Anyuék el is vittek, de nem volt diagnózis. Akkor még én sem értettem. Miért nem esik jó a kedvenc kajám? Miért dobtam ki az egy hónappal ezelőtti kedvenc játékomat?

LMinden megváltozott, és igen, elég volt hozzá egy kerek hónap. Vagy akár egy nap is. Mindig rettegve hajtottam álomra a fejemet, vajon mit vesz el megint tőlem a holnap?

Ahogy feljebb cseperedtem elérkezett az a korszak, mikor elkezdtek érdekelni a nők.

LCsók, testiség, szerelem. Az első csókomra mai napig emlékszem. Borzalmas volt, azt se tudtam, mit csinálok.

Csak nyúlkáltam a nyelvemmel szegény lány szájában, szerencsére neki is az első volt, ketten bénáztunk.

Hogy miért emlékszek rá?

Mert utána az is elkezdett megcsappanni.

Az első szex, Istenem, mikor volt utoljára jó szexben részem?

Bénázás volt a legelső alkalom, de igazi. Igazi vonzalom, a libidóm a toppon volt, minden meg volt. Aztán minél többször elaludtam, minél többet szeretkeztünk az első szerelmemmel, annál inkább fakulni kezdett az érzés.

A szex nem volt élvezetes, hiába állt fel. A csók semmitmondó volt.

A mélypont akkor volt, amikor a zene iránti érdeklődésem megcsappant.