Itt vagyok, Tanár Úr!

26. R é s z

A rémálmom napról napra kísérti a hűvös éjszakáimat. Na nem pont azért hűvös, mert kint mínusz fokok uralkodnak, a fűtés bedöglött az egész bérházban.

Az, hogy vacogva feküdtem bele az ágyamba, felturbózta az egyébként sem tiszta elmémet. Mondhatni rettegve hunytam le a szemeimet minden egyes éjjel, azóta, hogy Harry elmondta az igazságot. Elmélyültem a gondolataimban és ebből kifolyólag csak úgy bombáztak a rosszabbnál rosszabb álmok. Kezdve a balesettel. Jobban mondva minden éjjelem eköré központosult. Először még csak nem is éreztem, mi történt valójában. Hallottam magamat sikítani, aztán bumm, felriadtam leizzadva. Utána mélyültem bele az eseményekbe úgy Istenigazából. Mintha minden egyes álommal közelebb kerülnék a valósághoz. A képek élesebbek, a sikítások hangosabbak lettek, a szívem pedig a torkomban dobogott a félelemtől. Egyik alkalommal sem fajult odáig az álmom, mint a mostani estén.

Ott feküdtem az ágyamban, a plafont bámulva már az sem tűnt fel, hogy hideg volt. Képtelen voltam kiverni a fejemből a legutolsó pillanatot. Csak az járt a fejemben, minden más sötét foltként derengett körülöttem.

Lecsuktam a szemeimet s már egyből állt a szőr a tarkómon.

Csupán másodpercekig tartott, de ez volt valaha a legijesztőbb és mindezek mellett, a leg szürreálisabb dolog, amivel találkozhattam.

A vér megfagyott bennem. Nem éreztem a szívemet verni, a szemeim mégis nyitva voltak és láttam. Tisztán és tudatomnál voltam.

Egy halott test, aki látott még.

Látta még azt az embert, aki okozta a balesetet. Aki ott feküdt már fekete zsákkal a testén. Aki olyan megtört volt, esetlen és kihűlt, mint én magam. Kinek erejében megfagyott a vér, a szíve nem vert és azt kívántam, bárcsak ne kéne őt úgy látnom. Bárcsak ne történt volna ez velünk.

Mielőtt a fekete zsákot rám húzták volna, láttam őt felkelni.

Felülni, a zsák lehullott a fejéről. Életre kelt.

Ebben a pillanatban felriadtam az álmomból. Zakatoló szívvel fetrengtem tovább egészen mostanáig, képtelenségnek tűnt kiverni a fejem azt, hogy Harry életre kel a szemem láttára.

Az ölembe vettem a laptopomat és elővettem a jó öreg barátomat, a google-t. Mindenféle módon rákerestem, halálos baleset London külvárosában, belvárosában, Angliában - rá kellett döbbennem: arra sem emlékszem tisztán, merre történt. Ebből kifolyólag fikarcnyit sem törődtem tovább az internettel, meg tegyük hozzá nulla találatot hozott fel. Mintha egyszerűen kitörölték volna az emberek és a média tudatából.

Harry és a hírneve akármire képes.

A kíváncsiság szétmarcangolt belülről, s az egyre csak megfogalmazandó kérdések: Harry hogyan élte túl? Nem mintha nem örülnék neki, de például egyetlen egy sérülés sem látszódott rajta. Mikor visszatértem az egyetemre, ő már tanított! Egek, hát le sem esett, hogy ő volt a balesetem okozója!

Mi több...

Esze ágában sem volt bárkinek is megemlíteni. Mintha nem tudnának róla. Fura.

A legegyszerűbb, ha megkérdezem.

***

Másnap - nekem aznap - reggel az egyetemen egyenesen Gertie-ékhez ballagtam. A nedves füvön csúszott a bakancsom talpa, majdnem hasra is estem. Pezsgett a bőröm az enyhe napfürdőben, már akkor kora reggel is. Esőnek nyomát sem találni már, szerencsére.

- Szöszke - karolt át vigyorogva Bastian. Ahogy a tekintetünk találkozott, lefagyott a mosoly az arcáról. Megragadta a vállamat és ezt mondta: - ideje kialudnod magad, néztél már tükörbe? Alex szerint a jó alvás titka a kimerítő szex. Mikor szexeltél utoljára?