Tikk. Takk.
Takk. Tikk. Takk.
Tikk.
Mikor alszok már el, Takk...
A szemhéjaim őrült módjára nehezültek el percről percre, még sem voltam képes álomba szenderülni. Az egész testem merev volt a feszültségtől, a szívem pedig dobpergésszerűen dobolt a mellkasomban. Én már bárányokkal is próbálkoztam, megesküszöm. Persze miután megittam a teámat. Nem segített. A langyos tej sem, amitől amúgy kétszer voltam mosdón, ki is jött belőlem. Hát, nem felül, fejezzük magunkat így ki. Borzalmas volt, még egyszer nem iszok melegítve. Állítólag altat, gyakorlatban hasmenést okoz. Brutálisan.
Felsóhajtottam. Aztán még egyszer, mintha azzal segítenék a helyzetemen.
Eljöttem Londonból, hogy új életet kezdve, hátra hagyjam a múltamat. Akkoriban nem foglalkoztam a mondással - mi mára tény - a múlt mindig kísérteni fog. Hogy a francba tudnék kilépni ebből? Költözzek el Ausztráliába? Ott jobb lesz? A helyes válasz: nem.
Sosem lesz jobb.
Akkoriban is tudtam ám, mikor elköltöztem. Csupán annyi történt, hogy az a mondás is igaz: a remény hal meg utoljára. Nos, az én esetemben most kezdődött el a szép lassú haldoklása. Nincs remény, csak a szomorú valóság: ezt képtelen vagyok a szőnyeg alá söpörni. Fel kell vennem vele a harcot, s annak nem az a módja, hogy menekülök kislány módjára.
Egész egyszerűen szembe kell néznem vele.
Aztán amint ezt az este folyamán legalább harmadszorra konstatáltam, felvetül a kérdés: hogyan?
H-O-G-Y-A-N-?
Ismét sóhaj.
A telefonomért nyúltam, hogy lekapcsoljam az ébresztőt. Jó reggelt Vietnám, semmit sem aludtam! Még egy picit maradtam az ágyban, hogy átgondoljam, hogyan alakuljon a napom.
Elkezdtem gondolkodni és hupp.... telefoncsörgésre riadtam.
- Igen? - túrtam bele a hajamba.
- Igen... igen? - Gertie feszült hangja felébresztett fel.
- Igen.
- Igen... - nevetett.
- Oké, ezt folytathatjuk még egy darabig, vagy el is mondhatod, mi a baj.
- Mi a b... te aludtál?
Az órára pillantottam.
- Azt hiszem, elaludtam, ja... hány óra?
- Fél három múlt 5 perccel.
- Krisztus. - nevettem fáradtan - hát ma már nem megyek egyetemre.
- De, igen, jössz.
- Gertie, egész éjjel nem aludtam, nincs kedvem bemászni, mire beérek, vége az óráknak.
- Még van egy óra, érj be légyszi. Le kell tennem, Előadóművészetek, tudod kivel. Mondta, hogy hívjalak fel, mert bemutatót ígértél neki? - tette fel furán a kérdést. - nem akarom tudni. Egyébként is jössz egy magyarázattal, fél órád van. - lecsapta.
Pislogtam párat, mire felfogtam, mi történt.
Aztán leesett. Ó, hát igen!
Előadóművészetek óra, a kedves Harryvel.
- Azt már nem. - motyogtam félig humorral, félig irritáltan.
Már nem feküdtem vissza a puha ágyamba, inkább egy kávéval leptem meg magam.
Közben azon agyaltam, hova menjek délután, vásárolni, moziba, vagy...? Csinálnom kell valami hasznos dolgot, hogy elüssem az időt, pluszban el kell terelnem a gondolataimat.
ČTEŠ
Itt vagyok, Tanár Úr!
Romance- Indiana, nem költözhetsz ide. Légy szíves szedd össze a dolgaidat és menj vissza az iskolába. - A tanár úr nagyon szigorú. - mondtam a csípőmre téve a kezemet. Nem zavarsz el. - A tanár úr elfenekeli a diákjait, ha szófogadatlanok. - vágta hozzám...
