Itt vagyok, Tanár Úr!

10. R é s z

A hűvös szellő nyaldosta kiszáradt bőrömet a karomon, fel egyenesen a nyakamig, hogy aztán végigszánthasson a gerincem mentén, libabőrössé téve mindenhol. A hajam szanaszét szállt a levegőben, s mindvégig arra tudtam gondolni, mily elmenyugtató csak itt állni s... lenni. A porcikáim sorban lazultak el a mélabús feledésben, fáradt lelkem kezdett erőre kapni, ahogy elengedtem az oly sok, oly nagyon nyomasztó negatív gondolatot.

A szám mosolyra görbült, ahogy a dúdolásomat szabadjára engedhettem végre önfeledten. Hisz a semmi közepén senki és semmi sem hallhatja. Fehér felhők hömpölyögtem felettem az égen, messze magasban szárnyaló madarak törték meg a tisztaságot. Belevesztem a látványba s mintha a szél is erősebb lett volna, hogy minél távolabb vihesse a dalomat. Szimpla dúdolás volt ez, semmi több, megspékelve megannyi elrejtett érzelemmel.

Mintha az elfojtott szavak most kapták volna meg a kiérdemelt szabadságukat. Menekülve hagytak békét nekem, legalábbis egyelőre, a mellkasom lazává vált.

Lecsukott szemekkel előre nyújtottam a kezemet, mintha bárki elkaphatná, már-már csalogattam a semmiséget, hogy öleljen körül.

Aztán valami összetörte a képet.

- Indiana? - egy már-már félő hang törte meg a képet.

A hátam mögé néztem, a szobám ajtajába, ahol Avery állt az ő saját pompájában, a kiskutyámmal a lábánál, ki ugatott. Várjunk csak, a szobám?

Megráztam a fejemet s mint aki egy álomból ébredt fel, magamhoz tértem egy csettintésre.

- Hm?

- J-jól vagy? A szomszéd szólt, hogy az ablakban állsz órák óta.

Az arcom felforrósodott. Valóban? Na, ez új. Alva jártam?

Az ablakban térdeltem, a hűvös nyirkos széltől fázni kezdtem.

- Csak... nézelődtem. - füllentettem. Alva jártam, hát ez csak príma. Jó hogy ki nem estem az ablakon.

- Oké. - vont vállat Avery - vidd ki a görcsöt.

Aztán becsukta az ajtómat, a kiskutyám meg nyüszítve rohant hozzám. Hát, jól kezdődött a reggel. Annyi biztos volt, többnek tűnt, mint egy sima álom.

***

Gertie lebetegedett. Írtam neki, ez még nem elegendő kifogás ahhoz, hogy egyedül hagyjon a legnagyobb szarban. De tényleg, milyen barátnő ez? Nyilván semmit sem értett, én meg csak humorizáltam és elengedtem a dolgot, jobbulást kívánva.

Az viszont eldöntött tény volt, Harry óráját kihagyom a mai nap. Be is ültem a legelső - egyben legunalmasabb - órámra, a füzetet csak rajznak használtuk. Igazán próbálkoztunk a koncentrációval, de mikor a harmadik száraz, érthetetlen bekezdést kezdi el magyarázni, inkább alszunk tovább nyitott szemekkel. Vagy csukottal, részletkérdés és emberfüggő. Dylan például az utolsó sorban magára borította a kabátját és elaludt, biztos azt hitte, így nem látják őt. A tanár az első percben kiszemelte őt, mindegy. Pedig egyébként az idősebb korosztályú tanárokhoz tartozik, szifon szemüveggel.

A lényeg, hogy az óra végzés előtt 20 perccel kopogást hallottunk.

- Igen? - felelt a tanár.