Itt vagyok, Tanár Úr!

28. R é s z

Nem tudnám megmondani, hogy féltem, vagy kíváncsi voltam.

Ott álltam földbe gyökerezett lábakkal, s már csak forró könnyemet éreztem a szemem sarkában kuporogni. Az engedett arra következtetni, bizony eszméletlenül be voltam rezelve.

Krisztus, most mi lesz?

Harry nézett. Ezennel az áhítatnak hűlt helye volt a zöld szempárjában. Meg sem mozdult, csak igyekezett leolvasni bármit is az arcomról. Mikor megmoccant, én tettem egy lépést hátra.

- Indiana. - mondta csendesen. Az arcára kiült a kétségbeesés. Az enyémet tükrözhette. Futnom kellett volna el onnan a francba, de valahogy még sem mozdultak a lábaim. In. Dulj. Már. A kezem ökölbe szorult, de ennyi, egy mozdítható bábbal értem fel azokban a pillanatokban.

Amint megszólaltam volna, a mentő szirénájától zengeni kezdett az utca.

Harry felkelt, felöltözött és felém sétált. A vérem rezes íze elöntötte a számat, ahogy az ajkamat felsebezte éles fogam. Harry konkrétan arrébb tett az ajtóból, és kiment. Én meg ott ragadtam a lefegyverzett állapotomban. Hívnom kellett volna valakit. Segítségért kiáltani. Legbelül valami mégis megállított, tudván, Harry nem bántana.

A nevetésem zaklatott volt.

- Nem bántana. - ismételtem hangosan. Mint egy elmezavarodott ember, aki épp a saját világában él és próbálja megtalálni a kiutat. Az ablakhoz siettem, ami az utcára nézett. Harry ott állt és beszélgetett a mentősökkel. Lekezeltek és trécseltek.

A vérnyomásom a kétszeresére ugrott. Úgy viselkedtek, mint régi haverok, akik már párszor túlestek ezen.

A következő pillanatban a vér is megfagyott bennem. Párszor túlestek ezen...

A cuccaimat fél perc alatt összekaptam, a kabátot össze sem húztam magamon, kitörtem a házból. A hűvös hajnali szél belesüvített az arcomba, a hajamból szénakazalt csinálva. Meg is botlottam, mikor már nem láttam ki a hajszálak között.

- Indiana! Hová mész? - Harry hangja oktávokkal lentebb szólt, mint egyébként. - Indiana!

Megtorpantam velük szemben. A mentős férfit néztem. Egy magas, jóvágású, negyvenes férfi volt, mosollyal az arcán, integetett.

A nevetésem gúnyossá torzult át.

- Integet? - kérdeztem az orrom alatt.

- Harry, örülök, hogy nincs baj. - veregette vállon őt a férfi.

Ő már csak engem vizslatott. Mint aki kimosta az agyát a mentősnek. Nagyra nyíltak a szemeim. Vajon képes lehet rá?

Észre sem vettem, már előttem állt, fürkészve.

- Vámpír vagy? - bukott ki belőlem, számomra is hihetetlen volt. Mármint a kérdés maga.

Harry mosolya csak féloldali volt, a szemeit nem érte el.

- Bárcsak az lennék. - mondta.

Nyeltem egyet.

- Mi vagy te?

Harry sokáig nem felelt, folytatta a tanulmányozást. Elgondolkodtam rajta, hogy meghallotta-e egyáltalán, hisz a hangom a semmibe veszett oly vékony és halk volt. Mikor megismételtem volna a kérdést, szólásra nyílt a szája.