Itt vagyok, Tanár Úr!

27. R é s z

Az utca belezendült az ajtócsattanásba, miután kiszálltam a taxiból.

A bőröm borsódzott a hűvös szélnek köszönhetően, az aranyszőke hajamat lobogtatta mögöttem. Alig bírtam elkapni a lélegzetemet, a tarkóm nyomott a vérnyomásomtól, pedig nem szokott magas lenni.

Még nem késő Indiana, a taxis arra vár, hogy kifizesd, még visszaszállhatsz és hazarohanhatsz a bús-üres szobád falai közé.

A szívem viszont azt súgta, hogy ez az a hely pontosan, ahol lennem kell. A vér lüktetett az ereimben, dobogott, szinte könyörgött a lépteimért. Minél előbb, minél közelebb, látni őt, érezni őt. Mi a franc. Megráztam a fejemet, de már késő volt. A lábaim a háza felé cipeltek, miután a taxis elmondta, Harry már rég kifizette az utamat előre. Persze őt is ismerte, kit nem. Annyi információt összeszedtem róla, a One Direction tagja volt egykor. Lányok hada sikította a nevét, engem meg valószínűleg jól leigáznának a féltékenységükben, vagy épp a hezitálásom miatt. Tisztában voltam vele, milyen szerencsés is lehetnék.

Harry egy igazi sztár még mindig. Humoros, kisfiús mosollyal, majdnem két méteres testtel, itt-ott göndör hajjal és zöld szemekkel.

Valahol legbelül épp az ellenkezőjét éreztem.

A kettős érzet egyre csak erősödött, ahogy végigbaktattam a gondosan karbantartott parkon, a fák között, mik napsütésre éheztek. A boldogság és a félelem egyszerre borította el az elmémet, egyazon erősségben, vajon melyik nyer?

Az ujjaimat kopogásra formáltak, de a hezitálásban megtorpantam. Semmiből sem tart taxit hívni.

De akkor meghallottam a hangot, amit gőzöm sincs hogyan felejthettem el. Amitől a görcs a gyomromban elkezdett enyhülni, szertefoszlani. A szívem megugrott, és nem kopogtam. Szinte betörtem az ajtót.

- Den? - kiáltottam el magam, mikor beléptem.

A kiskutyám rohanni kezdett felém nyüszítve, majd hanyatt dobta magát előttem, a hasát kínálva. Örömömben felkaptam és szorítani kezdtem. A szőrébe fúrtam az arcomat, mire vakkantott. Aztán elkezdte összenyalni az arcomat.

- Elég, Den. - nevettem, majd leraktam a földre. A hasát simogattam. Őszinte boldogságot láttam sötét szemében. A lábamhoz bújt és lefeküdt elégedetten.

Csak akkor vettem észre, hogy valaki figyel minket.

Harry az ajtófélfának támaszkodott, féloldali mosollyal arcán. Finom illat keringett a házban.

- Örülök, hogy a maradás mellett döntöttél.

Nyeltem egyet.

- Vissza akartam menni.

- Tudom. - billentette oldalra a fejét. - de maradtál.

- Maradtam. - mondtam. - miért nem adtad vissza a kutyámat?

Harry nagyot sóhajtott.

- Gyere be a konyhába, mert leég a kaja.

Harry főzött? Alig bírtam eltakarni a vigyoromat.

A konyhában palacsinták sorakoztak a lapos tányéron, és már készült a következő adag a fekete serpenyőben. Körülpillantottam. Az konyha berendezése kellemes, modern érzetet keltett, a hosszú pult kényelmessé tette a főzést-sütést.

- Szóval? Válaszolsz? - dőltem neki végül.

Harry széles hátán mozogni kezdtek az izmok, ahogy megfordította a palacsintát.

- Már az első nap oda akartam adni, mikor jöttél iskolába. Aztán kiderült, hogy nem emlékszel rám - nevetett. De ez a nevetés nem a humoros fajta volt. Elszorult a torkom. Kellett pár hosszú másodperc, amíg folytatta. - gőzöm sincs, mit tehettem volna. Nem emlékeztél rám, hogyan állíthattam volna be a kutyáddal? Szia, Harry vagyok, nem ismersz meg, de jó párszor itt aludtál, sőt, megmentettél önmagamtól jó párszor, a kutyusodat is áthoztad. Ja, és amúgy én vagyok az oka a balesetednek. - Harry megfordult és kitárta a karjait tanácstalanul. - szerinted így kellett volna?