Itt vagyok, Tanár Úr!

15. R é s z

Harry szemszöge

Ez az éjjel életem egyik legrosszabbja volt.

A csapzott kifejezés enyhe leírása volt annak, ahogy valójában kinéztem. A szívem szúrt és émelyegtem, a testem szép lassan kelt életre aznap reggel is. A kötésem átázott, én legszívesebben át sem cserélném, hátha elvéreznék. Sok esélyt nem adnék az egésznek, mert Angus riadózni fog két percen belül. Mindig ekkor kelek fel, hét óra előtt pár perccel, még jó, hogy az oktatás eleve 8kor kezd, előtte sosem volt órám, vagy bármiféle dolgom. Felkeltem és a meztelen testemen néztem végig. Hófehér volt, mintha vér se lenne benne, bár úgy lenne. Ökölbe szorítottam az egyik kezemet, a fájdalom meg sem hatott már, mondhatni nem éreztem.

Érzéketlennek nem mondanám magamat, inkább a halálok következtével megszűnnek az olyan jelentéktelen dolgok, mint a fájdalom. Vagy a szex, csók, meg miegymás. Minek élni, de komolyan?

Elröhögtem magam, miközben az ablakhoz sétáltam.

Mi a francnak élni, hogyha nem tudom élvezni azokat az apró dolgokat, amiket a normális emberek nap, mint nap átélnek?

Próbálkozhattam én akárkivel. Fiúra nem izgulok, de még abba is belementem volna esküszöm. A lányok közül meg ezerfélét. Barnát, szőkét, feketét, karcsút, teltet, mosolygósat, morcosat, mind-mind gyönyörű a maga módján és egyik sem keltette fel a figyelmét a kis Harrynek.

De ez csak egy része.

Az ízek azok, amik hiányoznak. Egy két lábon járó hulla vagyok, ezt onnan tudom, hogy elfoszlik az étel a számban. Mindig reménykedtem, hogy jön a kibaszott lehetetlen, megtörténik a csoda és felébredek ebből a katasztrofális rémálomból.

Egy valaki van...

Indiana.

Krisztus, azaz arc.

Semmi különös nincs benne, de tényleg. Nem öltözik kihívóan, sőt, akkor a legvonzóbb, mikor két mérettel nagyobb pólóban esik be az órámra, elkésve. Istenem, hogy el tudtam volna fenekelni érte. Komolyan rég éreztem már jól magam bárki társaságában, az ellenben tetszett, mikor mérgesen csörtetett be hozzánk, amiért miatta nem engedtem senkit haza. Nem tehettem volna meg, de látni akartam a kipirult arcát. A szemtelenje.

Szerencsére sikerült elüldöznöm. Nem kell neki a fertőzésem, mert ez már az. Angus is csak azért nem fordult be mellettem, hisz megszokta. Azt hiszik depresszió, hát higgyék, az emberek szemében nem létezik ilyen. Az enyémben sem, ha nem tapasztalnám. Louis más kérdés. Igyekeztem ellökni magamtól, Niall-ék nem is avatkoznak bele az életemben, de ő más. Persze remek barátok vagyunk mai napig, csak hát ez nem kell neki.

Kopogtak. A sóhajomat London belvárosáig hallani lehetett.

- Tudom, hogy ébren vagy, Harold.

- Gyere be. - engedtem be. Megtanulták, hogy engedély nélkül nem léphetnek be. Az kéne, hogy meglássanak szétesve. Főleg éjszaka, ki tudja mit találnának. Egyszer komolyan lekamerázom magam éjjel, hogy festhetek. Hogy ez csak most jutott eszembe!

Angus mosolyogva lépett be, ennek az embernek nincs soha rossz napja, vagy legalábbis nem mutatja.

- Cseréljük le a kötéseket, Harry.

- Ahogy kívánod. - mondtam hanyagul, persze a haragom nem rá irányult. Ő volt közel, ez van.

Leültem az ágyra és figyeltem, ahogy gondosan leveszi a kötést, kitisztítja a sebeket.

- Csípni fog. - mondta, ellenben a csípésnek a nyomát sem éreztem. - nem kellett volna így bánnod azzal a kedves lánnyal.

- Melyikkel? - billentettem oldalra a fejemet. - a sok közül.