Itt vagyok, Tanár Úr!

9. R é s z

Beavatós buli.

Gertie kedvence lesz ez az este, érzem. Na meg az enyém is, hiszen maszkban fogok megjelenni. Nem álarcos bál, sőt, még csak bál sem. A kezdők estéje, mindenféle puccos körítés nélkül. Én tervezek felvenni egy zsákot a fejemre, hogy ne ismerjenek fel. Vagyis egy ember ne lásson meg. Természetesen Harryről van szó. Ki másról. Kizárt dolog, hogy valaha is a szemébe tudjak nézni. A végét tökre poénosan zárta le a kék színes beszólásával, csak hát éjjel azzal álmodtam, a suliba bementem és mindenki rólam beszélt. Harry az egész karnak elmesélte életem traumáját. Tisztában voltam azzal, hogy nem tenne ilyet, ezzel inkább csak tudatosítani akarta velem az agyam: ó igen, mindent hallott, ától cettig.

Ettől pedig hányingerem lett.

Belenéztem a tükörbe és egy gyenge alakot láttam, kinek múltjára fény derült és teljesen összezuhant. Erről is volt szó tulajdonképpen. Az arcom kialvatlan volt, gyötört s rá volt írva: LOOSER. Mintha az én hibám lett volna minden. Lecsuktam a szemeimet s őt láttam. Ahogy rám mosolyog. Ahogy kimutatja a rothadóban lévő fogait perverzül. Azt a beteg pszichopata arcát, amivel rám meredt. Kislányként nem bírtam felmérni, mi történik. Csak énekeltem és tűrtem. Ahogy feljebb cseperedtem, leesett: apa valami csúnyát csinál velem.

Csúnyát, hah.

Az egy gyerekes, tudatlan kifejezés volt rá.

Ráadásul nem hittek nekem, anyám sem. A mai napig senki az ég egy adta világon nem áll az én oldalamra. Folyton az a kérdés vetődik fel bennem: hány kislánnyal próbálkozott még be?

Egyszer majdnem nyertem. Idősebb lettem és tenni akartam azért, hogy lecsukják. Fura, hogy a saját apámat akartam lecsukatni. Amit elértem: bevitték egy intézetbe, hogy kezeljék. A semmire. Totál egészségesnek találták. A pszichés-undorító zavarának hűlt helye volt, mint aki a filmbeli elmebeteg módon meg tudta szüntetni egy időre a betegségét. Kiengedték őt. Hogyan bizonyíthattam volna? Maximum azt szűrhették le, hogy alkoholista.

Mikor benőtt a fejem lágya és le tudtam koptatni már, sokat tűnődtem a dolgokon. Apám teljesen megváltozott, mikor énekeltem neki. Egy őrült vadállattal ért fel. Fejében beteg, elvetemült idiótával. Soha többet nem énekeltem neki, vagy másnak. Ha kellett is suliban, egy percnél tovább nem tartott, tettem rá. Anya kivétel volt, neki szerettem dalolni, megnyugtatta s mintha megszabadult volna pár percig a világ súlyától. Szerettem őt s fájt, hogy nem hitt nekem. Ahogy senki más.

Így döntöttem el, hogy meglépek.

Képtelen lettem volna együtt élni vele. Anya persze nem értette, mi ez a szaladás, fölösleges volt a magyarázkodás. Fogtam magam s eljöttem. Egy olyan suliba, ahol énekelni kell.

Hívjanak őrültnek, az is vagyok. Fogalmam sincs, mit keresek itt. Hazugság, pontosan tudom. Le akarom győzni az énekléstől való félelmemet. Furán hangozhatna másnak, viszont tartok tőle. A hangom jó, másban nem igazán szuperálok. Hátha ez a kar rá tud venni, hogy megmutassam a tudásomat.

' Hol vagy? ' - Gertie türelmetlenül zaklat öt percenként. Ő már fél órája ott van, én még el sem indultam.

' Úton már ' - füllentettem.

' Még el sem indultál? Ana, hazamegyek '

' Hisztigép, indulok.'

Gertie jó emberismerő, legalábbis ha rólam van szó. Bár engem nem nehéz kiismerni, ha a késésről van szó.

A smink elfedte az alváshiány okozta karikákat, a szőke hajam dúsan omlott a nyakamra, a ruhám pedig súrolta a kihívó határt. Ki kellett öltözni nyilvánvalóan.