Pandora magja (Neteyam ff.)

15.

Közeleg az Álomvadászat, de előtte még vár rám a valódi vadászat. Napjaimat szorgalmas gyakorlással töltöttem, nem telt egy nap sem haszontalanul. Kirivel szinte minden nap elmentünk a Lelkek fájához, hogy támogatást kérjünk Eywatól. Lo'ak is velünk tartott, aminek örültem, mert ő nem sokat járt el a szent helyünkre a közös imákon kívül. Különös volt, mert a legutóbbi eset óta nem szólt hozzánk Mindenek Anyja. Ahogy Neteyam se hozzám. Bevallom, elkerültem amennyire tudtam. Nem lennék képes úgy viselkedni mintha nem történt volna semmi. Közelebb került hozzám, mint barát és azt hittem ő is így vélekedik, de a Rinatival való ügy óta nem tudom már.

- Velünk jössz? – kérdezte Lo'ak elém állva.

- Persze, hová megyünk? – álltam fel lelkesen. Kezem között egy hatalmas tálat szorongattam, amibe éppen akkor tettem vissza a gyümölcsöket, mert magamat nem meghazudtolva kiborítottam a felét.

- Kiri szeretne gyógynövényeket szedni, én meg lefoglalni magamat. – válaszolt.

- Ezt lerakom nálatok és mehetünk. – biccentettem a fejemmel a tálra, mire ő csak bólintott beleegyezésül. A maruiba belépve Neytiri sürgölődött, sietett Mo'athoz.

- Oel ngati kameie, Neytiri! – mosolyogtam rá.

- Oel ngati kameie*, Vitraya! – viszonozta köszöntésemet. (* Látlak téged)

- Ne haragudjatok gyerekek, de nekem sietnem kell, anyám vár. Beindult a szülés Linayanál. – hadarta el sietősen.

- Oh, ez csodás hír. – virult ki arcom. - Remélem egészséges lesz a baba. Eywa segítsége legyen veletek.

- Irayo*, Vitraya! – mosolyodott el. (Köszönöm!)

- Ezt nektek hoztam. – emeltem fel a tálat.

- Hálás vagyok. – tette kezét az arcomra, majd megindult a marui ajtaja felé.

- Anya! Elmegyünk Kirivel és Vitrayaval az erdőbe, ha megengeded. – mondta el illedelmesen kérését Lo'ak az anyjának.

- Vigyázzatok magatokra! – lépett vissza fiához és nyomott egy puszit a feje búbjára.

- Igen, anya, úgy lesz. – nyugtatta Lo'ak Neytirit.

- Torokmikrofonodat és fülhallgatót vidd magaddal! – szólalt meg egy hang a sarokban, miután Neytiri elment. Össze rezzentem a váratlan helyzettől és a felismeréstől: Neteyam volt. Rápillantottam, mire tekintetét az enyémbe fúrta. Körülbelül egy hét telt el a veszekedésünk óta és azóta nem is néztünk egymásra sem. Harag, sértettség és csalódottság elegyét véltem felfedezni a rám villogó sárga íriszeiben. Tudom, mit érez, mert én is ugyanígy vagyok. Megölelném, de közben meg tudnám ütni. Elég sokszor dolgoznak bennünk, na'vikban a szélsőséges érzések. Amikor szeretünk és boldogok vagyunk, akkor azt tesszük nagyon. Ha pedig mérgesek vagyunk, akkor az az érzés dominál, de mikor a kettő keveredik az az igazán piszok érzés. Azt mondják az idősebbek, hogy ilyen a szeretet. Várjunk, akkor én? Nem, nem lehet.

- Igenis, dicső harcos. – gúnyolódott Lo'ak a bátyjával, de Neteyam nem vágott vissza. Késével farigcsált egy darab faágat, aminek a forgácsa szanaszéjjel röpködött. Lo'ak míg magára vette az említett tárgyakat, addig számomra feszült és kínos csend állt be. Neteyamot elnézve ő is így érzett, ahogy én. Éppen szóra nyitotta volna ajkait, mikor öccse megszólalt.

- Elvittem Kiriét is. – mondta Lo'ak, majd felém fordult. – Mehetünk?

- Persze... igen... mehetünk. – nyögtem ki nagy nehezen. Lo'ak elindult, de én mozdulatlan maradtam.